Egy burka, egy nadrág
A legújabb francia vígjátékban egy potenciális terrorista egy burkába bújt francia fiúba lesz szerelmes. De vajon tudunk már nevetni az iszlám radikalizmuson?
Woody Allen híres mondása szerint a komédia nem más, mint a megfelelő időtávlatba került tragédia. Kell a rálátás, a perspektíva, hogy mosolyogni tudjunk azon, ami egykor traumát okozott. Kell, hogy átlássuk az eseményeket, és az is, hogy kialakuljon arról valamiféle konszenzus, mert azt lehet csak karikírozni, amiről van valamiféle közös tudásunk. Nem véletlen, hogy Trianonról nem született még csak tragikomédia sem. Az Egy burka, egy nadrág sem merészkedik odáig, hogy nemzeti traumákkal vicceljen, de a menekülteket befogadó értelmiséget, a női egyenjogúságért tüntető feministákat, és az iszlám fundamentalistákat már nem kíméli, miközben alaphelyzete szokatlanul aktuális konfliktust élez a filmbe a különböző kultúrák együttéléséről.
Az egymástól eltiltott szerelmesek és a nőnek öltöző férfi klasszikus vígjátéki toposzával játszik az Egy burka, egy nadrág, melyben az egyetemista Armand kénytelen burkát ölteni magára, hogy titokban találkozhasson barátnőjével, Leilával, akit a Jemenből radikálisként hazatérő bátyja eltilt a barátjától. A fiatalok New Yorkba készülnek, az egyetemi gyakorlatot töltenék ott, de Mahmoud hallani sem akar arról, hogy húga „a cionista ENSZ-nek” dolgozzon, vagy egy európai, nem muszlim sráccal járjon. Csak úgy tudnak találkozni, ha eljátsszák, hogy Armand burkába bújva órákat vesz a lánytól, de az álca olyan jól sikerül, hogy Mahmoud is beleszeret az álruhás fiúba, aki Seherezádéként lépten-nyomon a Koránból idéz.
Mindez tálcán kínál egy csomó burleszkgeget, és az iráni születésű rendező, Sou Abadi megpróbál ezekből minél többet belezsúfolni a filmjébe. Armand kénytelen talpig burkában menekülni egyre erőszakosabbá váló hódolója elől, miközben Franciaországban már törvény tiltja a burkaviselést, így a rendőrök és a tömegközlekedő franciák is zargatni kezdik őt. Ezeken a nem túl ihletett, de egy tűrhető humorminimumot szállító poénokon legalább biztonságosan lehet nevetni, mert akaratlanul is viccessé válik, amikor valaki úgy próbál teázni, hogy közben egy pillanatra sem veheti le az arcát fedő ruhát, mert azzal leplezné magát.
De ahány poént felkínál a témaválasztás merészsége, legalább annyit tönkre is tesz. A fizikai humorhoz nem kell világnézeti konszenzus, azon mindenki egyként tud nevetni, mert a benne élő gyermeket szólítja meg, a világnézettel, iszlámmal és menekültbefogadással kapcsolatos részek viszont már biztosan megosztják a közönséget. Eleinte még azt is nehéz eldönteni, mit szántak viccnek az alkotók, és mit nem, annyira átpolitizált és indulatokkal töltött ez a téma. És azért is nehéz nevetni, mert sokáig úgy tűnik, a film csupán lebutított sztereotípiákkal dolgozik, egyik oldalon a szélsőséges fanatikussal, aki mintha csak egy ZS-kategóriás akciófilmből lépett volna elő arab terroristaként, a másikon pedig a toleráns értelmiséggel, akik szabadidejükben segítenek papírt hamisítani a bevándorlóknak, hogy megkapják a menekültstátuszt Franciaországban.
De aztán kiderül, hogy az Isten hozott Németországban!-nal szemben, ami tényleg nem volt több a willkommenskultur mozgóképes illusztrációjánál, az Egy burka, egy nadrág mögött kiforrottabb alkotói koncepció lapul. Mégpedig az, hogy a mindkét oldalon fellelhető ellentmondásokat, önbecsapásokat, álságosságot karikírozza, és a fundamentalistát a Korán alaposabb olvasatával, a női egyenjogúságért tüntető balosokat pedig a saját családjukban megbúvó egyenlőtlenséggel szembesítse. Armand anyja szeretné, ha nem is kiházasítani a fiát, de „megfelelő” párt, tehát jómódú, baloldali lányt találni neki, és ezzel hasonlóan szigorú kontroll alatt tartaná, mint a vallás és családnevelés tekintetében is szélsőséges Mahmoud. Ez pedig már sokkal termékenyebb terep egy vígjátéknak, mert itt jöhetnek az intellektuális poénok, a fanyar megjegyzések a kommunista papától, amivel azt magyarázza, miért hagyja uralkodni a feminista feleségét („Macsóista országból jöttem, kommunista vagyok, úgy érzem, ha hagyom, hogy elnyomjon, ellensúlyozom az igazságtalanságot”), vagy az erőszakos dzsihadistáról, aki szipogó gyermekké szelídül, ha Victor Hugo versét a Korán valamelyik szúrájának hiszi.
Az Egy burka, egy nadrág így végeredményben olyan célpontokat választ magának, amikre gond nélkül tüzelhet poénokkal: a francia értelmiségit és a vallási fanatikust. Az érzékenyek témákat, a tömeges bevándorlást, a kultúrák együttélésének konfliktusait végül félresöpri, hogy inkább enyhítse a rossz beidegződéseinket, és megmutassa az embert a fanatikus mögött, akit „csupán” egy trauma (szülei halála) vitt a radikalizálódás útjára. De az sem véletlen, hogy a finálé egy repülőtéren játszódik, ahol egymással hangosan kiabáló arabok és franciák csapnak össze, de mindebből nem terrorveszély, csupán egy ártatlan kalamajka kerekedik, amelyben egy kedves, toleráns szónoklattal el lehet simítani a problémákat.
Ez a csinosan elvarrt happy end persze puszta vágybeteljesítés, de hát épp ez a tömegfilmek vállalása, ezért nem is lehet kárhoztatni őket. Azért már inkább, ha egy vígjáték túlságosan támaszkodik az évszázados sablonokra, a Moliére-nél még jól működő, ma már inkább fárasztó vígjátéki félreértésekre. Az Egy burka, egy nadrág amilyen merészen választott témát, olyan formakövetőnek bizonyul a kivitelezésében (a képi világon, díszleteken az is látszik, hogy kis pénzből, kreatív operatőri megoldások nélkül forgott a film). A Van, aki forrón szereti, amit angol címében (Some Like it Veiled) meg is idéz ez a francia vígjáték, még egy tabudöntő poénra futtatta ki a nemváltós-beöltözős geget, amikor Jack Lemmon muzsikuskarakterét összehozta az őt üldöző öreg milliomossal. Amikor a nőnek öltözött bőgős már nem tud más okot felsorolni, miért nem házasodhatnak össze, leveszi a parókáját, és bevallja, hogy valójában férfi. „Senki sem tökéletes” – hangzik a klasszikus csattanó, amivel, ha poénba burkolva is, de megszületett az első hollywoodi férfipár egy olyan korban, amikor az álomgyár (ön)cenzúrája még tiltotta a homoszexualitás bemutatását.
Sou Abadi viszont nem egy Billy Wilder, ő nem akarja újraírni a szabálykönyvet, csak megerősíteni a francia demokrácia amúgy sem vitatott alapértékeit. Belenyúl a darázsfészekbe, hogy aztán gyorsan kikapja onnan a kezét, mi pedig azzal az érzéssel kelhetünk fel a moziszékből, hogy a sok biztonsági játék között valaki legalább megpróbált egy aktuális, provokatív vígjátékot összehozni – és ez majdnem sikerült is neki.
Az Egy burka, egy nadrág a Magyar Filmadatbázison
