Deadpool 2
A 2016-ban műfajt reformáló karakter két, szuperhősökkel tarkított év múltán visszatér, és őrültebb, mint valaha. A rossz életű kamasz srácok humorával megáldott bérgyilkoló főhős második filmes kalandjában ádáz ellenségei mellett egy minden eddiginél hatalmasabb ellenféllel is szembekerül, a filmfolytatások kelepcéivel.
Mielőtt fejest ugranánk az infantilis vulgaritás bíbor medencéjébe, fontosnak tartok tisztázni néhány lényeges előismeretet. Igen, ez ismét egy olyan szuperhősfilm, melynek teljes értékű befogadása némi előzetes edukációt kíván meg.
Deadpool ugyanis egy különös faj egyetlen példánya, aki aranybánya tud lenni a megfelelő kezekben, azonban könnyű elvetni vele a sulykot. Különlegessége pedig, hogy elmezavarodottságából kifolyólag tudatában van karakter mivoltának, azaz „átlát a vászon túloldalára”. Ezzel pedig lehetőséget kapnak az alkotók, hogy rajta keresztül megszólítsák a nézőt, gúnyt űzzenek más filmekből, népszerű közéleti ikonokból és aktuálpolitikai helyzetekből, vagy akár saját melléfogásaikra reflektáljanak. Deadpool karaktere így, bármilyen médiumban is szerepel, tökéletes eszköze az önreflexiónak és az aktuális műfaj ironikus parodizálásának.
Filmünk előzménye több mint tíz évet váratott magára a filmstúdió bizalmatlansága miatt. A Deadpool-film ötlete először 2004-ben bukkant fel, már a kezdetektől Ryan Reynods szereplésével, aki a stúdió többszöri elpártolása után is hajthatatlan volt a projekttel kapcsolatban. Végül egy 2014-ben kiszivárogtatott tesztfelvétel olyan nagymértékű rajongói visszhangot generált, hogy a filmstúdiónak nem volt más választása, mint zöld utat adni a produkciónak. A Deadpool végül 2016-ban világra is jött, kasszasikere pedig még alkotóit is meglepte. Rekordbevételeket hozott és egyfajta paradigmaváltást eredményezett a nagy költségvetésű hollywoodi szuperhősfilmek megfáradásnak induló műfajában. Ez az új irányzat elismerte a tényt, hogy korunk képregényfilmjei a fiatal (és örök fiatal) felnőtteket legalább annyira megszólítják, mint a gyerekeket és érdemes korhatáros filmeket készíteni számukra. Erre a demográfiára alapozva pedig, ahogy azt a film rekord bevételei is mutatják, műfajt lehet újítani. Ahelyett, hogy mindebből messzemenő következtetéseket vonnánk le, vizsgáljuk meg, hogy a folytatás miként épít az első rész korszakalkotó sikerére.
A Dragon Ball-on és a Wu Tang Clan-on felcseperedett milleniál generációnak célzott Deadpool 2 mindent megtesz, hogy vakmerő elődjét felülmúlja. Több és látványosabb harcjelenet, nagyobb szereplőgárda és még sűrűbben adagolt poénok. Ez a túltelítettség azonban nem feltétlenül tesz jót a filmnek, különösen, hogy az első rész szépségét éppen egyszerűsége okozta. Többek között ez választotta el a többi világmegváltó Marvel-filmtől, azok gigantikus díszleteitől és akciójeleneteitől, melyhez a Deadpool 2 már közelebb pozicionálja magát. A cselekmény az előző résznek sem tartozott emlékezetes attribútumai közé, ezt a nemes hagyományt pedig a folytatás is tisztességesen továbbörökíti. A narratíva központi elemét, az öldöklés és a szószátyárkodás mellett, az első részben prominens szerelem helyett ezúttal a család és a hovatartozás keresésének rendkívül eredeti toposza alkotja.
Antihősünk egy önpusztító prológus után hirtelen elhatározástól fűtve úgy dönt, hogy csatlakozik a szuperhősök hőseihez, az X-Menhez, és egy mutánsgyerek (A Vademberek hajszája Julian Dennisonja) megmentésére vállalkozik. A fiút az időutazó mutáns, Kábel (Josh Brolin) üldözi, aki így szembetalálja magát protagonistánkkal és újdonsült családjával, töméntelen erőszakot és abszurdan nevetséges helyzeteket eredményezve. Erre a végtelenül egyszerű történetvázra az alkotók sorra húzzák fel a jól bevált szuperhősfilm elemeket, persze jelentős beavatkozásokkal. Az olyan kötelező jelenetek, mint a csapattoborzás, a karakterek vagány bemutatkozása, a trainingmontázsok és az elmaradhatatlan szuperhős-landolás itt mind fejük tetejére állítva jelennek meg, a néző pedig a megszokott végkifejletek helyett röhejes és kiszámíthatatlan eredményeket és egy váratlan fordulatokkal tarkított történetet kap.
Mindez természetesen a karakter elmeháborodottságából ered, melynek a film különös elbeszélési módja is felróható. A Ryan Reynolds által mesterien megformált, és az utóbbi években szinte önmagára adaptált szájhős 119 percen keresztül ontja magából a pihent agyú vicceket és áraszt el bennünket a kortárs popkultúra mindennemű utalásaival. A konkurens filmfranchise-októl kezdve, modern zenei műfajokon át, hollywoodi sztárokig és politikai, közéleti szereplőkig semmi nem marad szárazon. Sűrített dózisban adagolódnak a testviccek, a filmes referenciák és a kilencvenes évek popslágerei, miközben a karakter szüntelen ki-kikacsint a néző, mint cinkostársa felé. Bár kétségtelen, hogy remek poénokat is tartogat a film, humora elég hamar képes agyzsibbasztóvá válni, különösen azok számára, akik nem naprakészek az amerikai popkultúra terén.
Az első rész valahogy ebből a szempontból is visszafogottabb volt valamivel. Ugyanígy sziporkázott az is, a humor legutóbb mégis könnyebben emészthető volt és valahogy őszintébbnek hatott. Talán mert nem volt mit túlszárnyalni és a frissesség ereje még a malmára dolgozott. Deadpool nem olyan karakter, mint a Vasember, vagy Amerika Kapitány, aki több stílust, műfajt és filmfranchise-t is elbírna a hátán, hangvétele ugyanis szigorúan meghatározott. Esetében szó sem lehet komoly jellemfejlődésről és terebélyesedő cselekményhálóról, mivel ezek a karakter mozgatórugóinak, a kiszámíthatatlanságnak és a komolytalanságnak mondanának ellent. Ezért kénytelenek az alkotók a folytatásban a tartalmi bővülés helyett az őrültségfaktor emelésére fókuszálni, és ez az, ami miatt a Deadpool egyetlen műfajban képes csak működni, a paródiában.
A film formanyelve Jim Abrams és David Zucker műfajparódiáihoz (Airplane!, Top Secret, Nagy durranás) hasonlóan az unásig ismert szuperhős-toposzokból táplálkozik, annyi különbséggel, hogy a Deadpool szerves részét képezi a kifigurázott közegnek, így kénytelen megfelelni „univerzuma” szabályrendszerének is. Magyarán úgy kell gúnyt űznie a képregényfilm-kultuszból, hogy mellette gyarapítsa is azt. Ezen küldetését pedig, meg kell hagyni, a film mesterien teljesíti. Írói, Rhett Reese, Paul Wernick és Ryan Reynolds (Zombieland, Deadpool) és rendezője David Leitch (Atomszőke, John Wick) vértől csöpögős szerelmeslevelet címeztek a szuperhősfilm műfajnak mely megállja a helyét műfajparódiaként és képes beépülni az X-Men filmek kánonjába is. Kár, hogy saját karakterének bővítésére már nem képes.
Bár előzményének szerethető bája és személyessége jelentősen csorbul, kárpótlásul több és nagyobb akciójelenet és még sűrűbb humoráradatot kapunk valódi cselekmény és jellemfejlődés nélkül. A Deadpool 2-t végtére is nem szabad másnak tekinteni, mint ami: egy rendkívüli érzékkel megszerkesztett kétórás Bolondos dallamok-epizód szuperhősökkel, vérrel, és vulgáris poénokkal. Mielőtt azonban kihunynak a fények, ne felejtsd el a telefont repülő üzemmódba, tudatodat pedig őrlángra tenni!
A Deadpool 2 a Magyar Filmadatbázison
