A legbájosabb sorozatgyilkos

|

Liza, a rókatündér

Thrillernek is fölfoghatom, mégis olyan emberközeli és szívet melengető.

Az ismert szlogen szerint, akik nem éltek az ancien règime-ben, nem ismerhetik az élet édességét. Nos, akik már tudatos fővel élték át a hetvenes éveket, azok számára ez a film valóságos időutazás. Óriási férfipajeszok, barkók, feltruccolt, ondolált női frizurák, rideg, de mégis barátságos, kietlen terek, csíkos, kockás férfiingek, jelentőségteljes asszonyi nézések, és a közeg, amelyben éltünk, vagy kezdtünk élni, mindenestől oly ismerős, emberi, emberléptékű.

Még a meseivé stilizált közeg is, azaz a sokcsillagos, feledékeny főrendőr (Reviczky Gábor kiválót alakít, amit azért illik följegyezni).
És jönnek a kis mellénykék, a sötétlő újlipótvárosi polgári lakásbelsők, a koszlott lépcsőházak, az ipari műemlék jellegű fürdőszobai gázkészülékek, a nagymintás vagy csipketerítő-szerű női ruhák.

És akkor jön az első nagyjátékfilmes rendező, Ujj Mészáros Károly, a maga negyvenhat évével, a közgázos diplomájával, meg az ironikus látásmódjával, s elénk tálal egy bájos felnőtt mesét, amelyben minden valóságos, és mégsem az, aminek látszik. Ha akarom, mesebeszéd, de van benne rendszer; mi több, vannak benne érzelmek, emberi arcok, egyéni sorsok, ismerős élethelyzetek, s tulajdonképpen thrillernek is fölfoghatom, mégis olyan emberközeli és szívet melengető az egész.

A sztorira kár sok szót vesztegetni; adva van a főszereplő, Liza, a visszafogott, ám élénk fantáziájú szelíd ápolónő, aki egy idő után képzeletének szülötteivel népesíti be önnön világát. Harmincadik születésnapján például ádázul keresi az igazit, s közben rá kell döbbennie, hogy ő nemcsak elvarázsolt lélek, hanem valójában virtuális sorozatgyilkos, akinek a közelében sorra kimúlnak az elképzelt, a valóságos vagy az idealizált pasik.

LIZA_still (8)

Balsai Móni, Schmied Zoltán

És akkor jön Balsai Móni az ő ártatlan Lizácskájával, meg a gyöngyvirágharmatos, csillogó hangjával s az ibolyakék tekintetével, s átlelkesíti az egész naiv és szentimentális mesét, és átlibbenti a finom irónia és az üde humor dimenziójába. Bájos és könnyes és szomorkás és könnyed; el kell olvadni tőle. Nemcsak a Liliom Julikájaként volt hamvasan ártatlan, nemcsak az HBO-s Társas játékban játszott stramm fiatal nőcit, hanem sokszor és sokakat elbűvölt már színpadon és filmben.

S miközben szórványosan ücsörgünk csak a hatalmas plázateremben (a magyar filmnek, mint közismert, nehéz a sorsa), gyanakodva szemlélem magam, mert időnként hangosan kacarászok, és nemcsak én, hanem nézőtársaim is, huszonévesek és szenior korúak. Amikor Lizácskánk az elképzelt, vizionált, idealizált démonnal, egy japán popsztár-sráccal ékes japán nyelven lelkes éneklésbe, majd elegánsan koreografált ütemes tancikálásba fog – valami kedves marhaságról dalolhatnak, nem tudom, miről, közben japán (?) hieroglifákkal szépen kiírják-kianimálják a mozivászonra a szegény, soros áldozatok sorszámát, nevét, s látjuk is mondjuk Hajdu Steve-et megfontolt úrként, vagy Schmied Zoltánt szívdöglesztő álompasiként, amint épp elpatkolnak, feldobják a talpukat, odaplottyan a fejük a parkettre, vér is folyik, naná. S mégis olyan érzésünk van, hogy valahol ez az egész helyénvaló, mert nem több, de nem is kevesebb, mint maga a habkönnyű és mégiscsak nehéz, ám mindenképpen habzó, zubogó élet. Beülünk Lizácskával, az elvarázsolt rókatündérrel a Mekkburgerbe, egy hetvenes évek végi retrópresszóba, és a hatalmas ablaktáblákon át nézzük, csak nézzük, hogyan suhannak tova a kockás ruhás libbenő lányok, meg a csálé öltönyös csapzott fiúkák a hatvanas-hetvenes években.

LIZA_still (6) (1140x696)

Balsai Móni

A rendező kiválóan tartja egyben a látványt, a színészi munkát, a príma és hangulatos zenéket, a képbeállításokat, az animációt, a jobbnál jobb dialógokat. (Forgatókönyvíró: Hegedűs Bálint, Ujj Mészáros Károly.) S bár úgymond, sci-fibe oltott thrillert látunk, mégis megtelik az ember szíve, hm, egy kis melegséggel.

S ha már azt éreznéd, hogy túlcsordulóan édes az egész, hamar jön némi ironikus geg, opálos derengés (operatőr: Szatmári Péter), delikát fíling, finom nüansz, valami japán nótára adaptált könnyű duett Balsai Lizája s a tengerkék ruhás ázsiai herceg között, s máris rendben vagyunk, helyben vagyunk, hátradőlhetünk a Palace Mammut vörösbársony, kényelmes zsöllyéjében; otthon vagyunk.

Rég nem látott pompás magyar film született.

Lehetne persze esztétizálni, dramaturgiai gubancokat keresgélni, gondolatfutamokat szentelni a kontextusnak, a máris jelentékeny külhoni fogadtatásnak (a Rókatündér Portóból elhozta a nagydíjat), a pár hét utáni ötvenezres nézőszámnak, a finanszírozásnak (a produkció a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával valósult meg), az aktuális világállapotnak, de mindez elhanyagolható a filmbeli rókatündérlány ártatlan és átható tekintetéhez képest. S akkor még nem beszéltünk a magyar filmszínészek remekléseiről, Molnár Piroskáéról, Bede-Fazekas Szabolcséról, s arról az intim jelenetecskéről sem, amelyben a szívtipró bonviván szépfiú (Schmied Zoltán), s az őt végre combjai közé kapó vérmes amazon (Gubík Ági) egy hatalmas, piros medicinlabdán föl-le rugózva, ringatózva gyakorolják a szerelmi pózokat átszellemült, dévaj virgoncériával.

A rókatündér-irodalmat pedig megtalálja a kedves néző a vonatkozó japán lányregényekben.

 

ACOHU_LIZA_GIF

/Forgalmazó: A Company Hungary/

CÍMKÉK: