Maria Callas / Warner Classics
Puccini hősnői közül jelentős szerepet csupán a Tosca és a Turandot címszerepe játszott pályája során, valamint szinte intermezzókként, Amerikában, a Pillangókisasszony.
Nem kellett hozzá kerek számú évforduló, hogy korszakos jelentőségű vállalkozásba fogjon a Warners Classics lemezkiadó: digitalizált változatban jelentette meg Maria Callas (1923 New York – 1977 Párizs) összes lemezfelvételét. Az eredmény: 69 korong, 26 teljes opera és 13 dalest felvételével. A zenebarátok őszinte örömére: nemcsak sorozatként vásárolható meg.
Az első, 1949-ben készült felvételek 78-as fordulatszámúak, jóval a 33-as fordulatszámú bakelitlemezek (és magnókazetták) megjelenése előtt, az utolsókat 1969-ben rögzítették. A katalógusok tanúsága szerint Callas felvételei egyaránt szép számban voltak hozzáférhetőek különböző hanghordozókon, az LP-t felváltó CD-korszak zenekedvelői is gazdag kínálatból válogathattak.
Eltérően a korábbi gyakorlattól, amikor is a lemezek anyaga került korongra, most a londoni Abbey Road-i stúdió munkatársai az eredeti szalagokhoz tértek vissza, s a hangtechnikai fejlődésnek köszönhetően, a digitális technológia segítségével a zenei anyag károsítása nélkül ki tudták szűrni az eredeti felvételek nemkívánatos zajait (például a Scala körül a kismotorok zajait). Csak a Medea 1957-es analóg felvétele nem állt rendelkezésükre – elveszett az idők folyamán.
A legendás Maria Callasról már életében mindent megírtak – és mindennek az ellenkezőjét is. Életének és pályájának eseményeit gátlástalanul szellőztette a sajtó, s a botránykrónikákból aligha lehet bármikor is hiteles képet nyerni; tudomásul kell vennünk, hogy Callas pályájának elidegeníthetetlen részei a művészeten kívüli elemek.
A magyar olvasóközönség értékes olvasmánya Pierre-Jean Rémy könyve (Maria Callas. Zeneműkiadó, 1982), amelynek példányaihoz azonban a felnövekvő operarajongók a könyvtárakon kívül legfeljebb csak nagy ritkán juthatnak hozzá antikváriumokban. Maradnak tehát a legendák, a ki-tudja-hanyadkézből átörökölt sztorik – és az internetes olvasmányok.
De minden „tényanyagnál” fontosabbak a felvételek, amelyek hűségesen adják vissza az énekesnő művészetét. Az összkiadás akár azt is lehetővé teszi, hogy időrendben kövessük a hang változásait, a pálya hullámhegyeinek és -völgyeinek térképét. Lehetőség van a többször rögzített operák esetében arra is, hogy összevessük egy-egy szerep formálódását a pálya különböző szakaszaiban.
Tehetjük ezt szakmai oldalról (hangképzés, szerepformálás stb.), avagy a befogadó esztétikai élményeinek szavakba öntésével. Ami viszont mindennél fontosabb: a nagy formátumú produkciók átélése, s ehhez voltaképp bármelyik korong kiváló anyagot kínál.
Kirajzolódnak az „erővonalak”; a gazdag hanganyag végighallgatása a leghatásosabb interpretációtörténet, amelynek értő hallgatója felismeri az összeszokottság jelentőségét, amikor ugyanazokkal az énekes-partnerekkel és karmesterekkel sajátos atmoszféra jöhetett létre vélhetőleg már a próbák folyamán. A legtöbb operafelvételt több színpadi előadás előzte meg (azonos szereposztással).
A kisszámú kivételek egyike Puccini Bohémélete, amelynek női főszerepét, Mimit sohasem jelenítette meg színpadon Callas. Puccini hősnői közül jelentős szerepet csupán a Tosca és a Turandot címszerepe játszott pályája során, valamint Amerikában, szinte intermezzóként, a Pillangókisasszony. Callas mint Mimi – mindenképp a „nem jellemző” kategóriába sorolnák még művészetének alapos ismerői is. Éppen ezért elementáris hatású az 1956 augusztusában és szeptemberében készült felvétel.
A Milánói Scala Ének- és Zenekara a Puccini-muzsika értő-avatott tolmácsolója, Antonino Votto vezényletével láttató, mondhatni, lebilincselő előadást produkált. Az atmoszférateremtésben egyaránt része van a hangszín-világnak, amelyet érzékenyen társított egy-egy érzelmi állapothoz a szerző, a jól megválasztott tempóknak, amelyeknek köszönhetően az élet pezsgését élhetjük át, a pregnáns ritmikának, s nem utolsósorban annak a felelősségteljes munkának, amellyel szerepüket megformálták az énekesek. Az eredeti felvétel producere Walter Legge és Walter Jellinek volt, hangmérnöke pedig Robert Beckett.
„Tere” van a hangzásnak, nem is akármilyen! Szinte érezzük, melyik jelenet játszódik kis (zárt) helyen, s mikor távlatos a (képzeletbeli) színpad. És az énekeseknek, kivétel nélkül, többféle dinamikai skálájuk van, más-más relációkra szabva. Az intim jelenetek meghitt légkörűek, annál nagyobb hatásúak a fellángoló érzések, amikor – miként Puccininél oly gyakran – szinte eltűnik a környezet. Callas Mimije megrendítő: bűvkörébe von már a megjelenésekor, és hiába ismeri a hallgató a sztorit (sőt, az operát is), többször is elszorul a torka… Ugyanakkor semmi manipuláció, semmi hatásvadász eszköz. Callas partnereként Rodolfo szerepét remek formában alakítja Giuseppe Di Stefano, Musettaként Anna Moffót halljuk (Marcello: Rolando Panerai, Schaunard: Manuel Spatafora, Colline: Nicola Zaccaria). Megunhatatlan repertoáropera – időtálló interpretációban.
