Kovács Dezső 1956. március 21-én született. Ma lenne 70 éves.
Még a bölcsészkari folyósokról ismertük egymást 1974 őszéről, hogy aztán hosszú éveket kihagyva az elmúlt két évtizedben hetente beszéljünk telefonon, és rendszeresen találkozzunk kávéházakban, presszókban. Mindene a beszélgetés volt, vagy legalábbis sok mindene, színházi írásaiból, megannyi sokszáz interjújából és irodalmi bírálatából hosszú könyvespolc kitelne, mégis talán szerkesztői munkája és kíváncsisága volt személyiségének domináns vonása. A nyolcvanas évek kezdetétől tavaly nyári haláláig tartott ez napi gyakorlattal; ahogy láttam és mindegyre megtapasztaltam, a szerkesztői munkáért a lelkét adta. Így jött létre a Kritika című folyóiratbeli évtizedek után az Art7 művészeti portál, életének főműve.
De most nem erről akarok beszélni.
Ezt a néhány emléksort másnak szentelem azzal a szomorúsággal, hogy már a betegség szorításában nem maradt ideje önéletrajzának rövid megírására. Tervezte, én pedig sürgettem, sőt az orra alá dörgöltem többször is. Nem utasított el, és nem utasította el, hogy mindazt papírra vesse, amit az életéről gondol. Sokat beszélgettünk gyermekkoráról, életének terhéről, vele született testi bajáról; pontosabban többször is visszatért a gyermekkorához, a családi mintázatához, egy-egy alkalommal már kérdezés nélkül is. Ahogy vándorútra kelt Bágyogszovátról Budapestre – mindig pátosz nélkül beszélt, kis csönddel a mondatok közben. Ezek a pillanatnyi csöndek azonban nem elhallgatások voltak; a falusi, családi mélyvilágának minél pontosabb közlését készítették elő. Mert Dezső mindig „nyomdakészen” fogalmazott, a nyelvi slendriánság (vagy túltöltekezés) távol állt tőle – ezt szerkesztői munkájával is gyakorolta, hiszen rossz mondat nem kerülhetett ki a keze alól.
Minden meg fog maradni, amihez köze volt.
70-ik születésnapjára kis kötetet terveztünk életének emléklapjairól. Ez elmaradt. Ha utolsó lakhelye, a budai Horvát utca környékén járok, Rilke rövid verse jut az eszembe: „Nagy a halál./ Rajtunk a bélyeg,/ bár nevet a száj./ Míg azt hisszük: /körülvesz az élet,/ – bensőnkben éled/ sírása már.
