Kovács Dezső születésnapjára
Kovács Dezső könyve, Fábián István borítógrafikájával
A kilencvenes évek nagy felborulásában, amikor a nem-ek, a tagadások kimondása után az igen-ek örömét gyakoroltuk – az se volt mindig könnyű –, négy év alatt nagyjából tízszer kellett munkahelyet váltanom, könyvkiadók, újságok, magazinok jöttek létre és szűntek meg hónapok leforgása alatt. Így keveredtem végül az induló Népszabadság Magazinhoz laptervezőként, tele aggodalommal, félelemmel, hiszen még ott sötétlett a valamikori pártlap árnyéka. Azután kiderült, életem egyik nagy ajándéka lett az ott eltöltött hat év, művelt, európai gondolkodású emberekkel dolgozhattam együtt, megtapasztalhattam a kollegialitás, együttműködés azóta már egyre halványabb erejét. Ez az ajándék csak tetőződött, amikor az ugyanott működő Kritika arculatának újratervezésére kaptam lehetőséget, ahol Dezső rovatvezető szerkesztőként dolgozott, már ha a szenvedélyt és a teljes odaszánást munkának lehet nevezni. Dezső szelíd elvárása, alaptétele a filológiai pontosság volt. „Szövegeidet a lehető legnagyobb rendben, a legtisztábban és legérthetőbben hagyd az utánad következőkre” – mondta. Dezső lassan beszélt, de ebben a lassúságban az irántad kifejezett megbecsülést érezhetted. Átgondoltságával a te időd értékére ügyelt, nem bízta a megértés valódiságát a véletlenre, félig leeresztett szemhéja mögül folyamatosan ellenőrizte a beszélgetőtárs arcát, elért-e pontosan megfogalmazott üzenete a másikhoz, hitt a közös gondolkodás, a szellemi együttműködés fontosságában, voltaképp nélkülözhetetlen szépségében. Ahogy hitt a színházban, ahol a megírt szöveg, a retorika, a poétika, a stilisztika, a nyelv és a képzőművészet együtt él az emberi testek mozgásával. Izzadsággal, illatokkal, szagokkal akár. A színház sűrű levegőjével. Ahol a játék, az indulat és a pontosság egybeér. Dezsővel együtt dolgozni igazi kihívás és igazi öröm volt. Ahogy öröm volt legutóbb megjelent két könyvének megformálásában részt venni, ahogy öröm volt látni, mikor egy két évvel ezelőtti délutánon a kertben – ahol összejöttünk közös és épp csak akkor megismert barátainkkal egy napnyugtáig tartó beszélgetésre – az esteledő fényben kisimultan mesélt szenvedélyéről, a színházról és az irodalomról, leválasztva magát ott és akkor minden jelenidők kötöttségeitől.
„… és desszertként Nálatok az a napsugaras délután, a csodás társasággal, a remek emberekkel, párat közelebbről is megismerhettem, köszönet és hála …” – írta nekem annak a délutánnak a másnapján.
Magam pedig csak annyit tudok mondani: én köszönöm drága Dezső a figyelmedet, a barátságodat!
Fábián István
