Az ezred lánya – Erkel Színház
Az Operaház zenekarát és énekkarát Fabrizio Maria Carminati vendégkarmester több évtizedes nemzetközi tapasztalata tartja kézben. Tempótlanság csak a prózai játékot zavarja meg, ami azért sem szerencsés, mert Donizetti francia vígoperák stílusában megírt műve a prózai dialógusokban is megkívánná a megfelelő ritmust.
Fotó: Ligeti Edina
Félháznyi sikert arat Donizetti nemrég bemutatott vígoperája, Az ezred lánya az Erkel Színház színpadán. 114 évvel a darab utolsó hazai premierje után Polgár Csaba bemutatkozó rendezésében látható a francia nyelvre írt opera-comique, amely azért is izgalmas vállalkozás, mert a műfajra jellemzően prózai dialógusok tarkítják a zenei anyagot. Az erre a produkcióra átdolgozott párbeszédeket a stand-up comedykből is ismert Kovács András Péter látta el poénokkal és időnként humorosan terpeszkedő laktanya szakzsargonnal. A darab ugyanis arról szól, hogy Marie, a fiatal markotányosnő egy tüzérezredben él. A katonák annak idején sorsára hagyott újszülöttként találtak rá és felnevelték. Ez az önmagában is sikamlós alaphelyzet egy váratlan ugrásokkal megírt dramaturgiával bontakozik ki, amely épp csak annyira ad teret a fordulatoknak, hogy a történet a legkönnyedebb vígjátéki szabályok szerint humoros maradhasson.
Fotó: Nagy Attila
Donizetti vígoperájának párizsi ősbemutatója 1840 februárjában nem sikerült túl jókedvűre, inkább katasztrófa közeli hangulatú lehetett. Azonkívül, hogy a férfi főszereplő hamisan énekelt, a premier után Berlioz támadta meg a szerzőt azzal, hogy Az ezred lánya korábbi művek átmentése. A nem kevés féltékenységgel átszőtt kritikát végül Donizetti egy elegáns válaszcikkel hatástalanította. Mindez a párizsi közönséget mégsem befolyásolta, és a darab – a francia nemzeti érzelmeket igencsak megszólító „Salut à la France” kezdetű ária miatt is – példátlan siker lett.
1972-ben Pavarotti a főhős, Tonio áriájával vált „a magas C-k királyává”, az „Ah! mes amis, quel jour de fête!” kezdetű áriában ugyanis nyolc kotta szerinti és plusz egy „kötelezően választható” magas C-t kell megszólaltatni. A közelmúlt rendezései közül kiemelkedő Laurent Pelly kifejezetten szórakoztató munkája, amely látható volt a Bécsi Állami Operaházban, a Covent Gardenben és a Metropolitanben is Natalie Dessay és Juan Diego Flórez főszereplésével. Donizetti mindkét szerepet nyaktörő futamokkal látta el, amelyek sokszor a darab humorát erősítik, másszor pedig Marie és Tonio szerelmi líráját gazdagítják. Az ezred lánya ugyanis egy óvatlan pillanatban beleszeret a parasztfiúba, és innen kezdődik a bonyodalom. Megjelenik Berkenfield márkiné, aki a vaskos stílusú Marie-ban az unokahúgát véli felismerni, majd pár jól megtervezett vígjátéki akadály leküzdése után, végül győz a szerelem, és bekövetkezik az elkerülhetetlen vígjátéki happy end.
Fotó: Nagy Attila
Az Operaház zenekarát és énekkarát Fabrizio Maria Carminati vendégkarmester több évtizedes nemzetközi tapasztalata tartja kézben. Tempótlanság csak a prózai játékot zavarja meg, ami azért sem szerencsés, mert Donizetti francia vígoperák stílusában megírt műve a prózai dialógusokban is megkívánná a megfelelő ritmust. A szereplők ismerős, jól játszható karakterek: a tűzrőlpattant lány, az apa, aki féltékenyen őrzi a lányát és a jóképű, fiatal hősszerelmes, akitől a lányt félteni kell. Jules-Henri Vernoy de Saint-Georges és Jean-François Bayard, az eredeti librettó írói jó érzékkel bolondították meg ezt az alaphelyzetet. Ugyanis Marie-ra itt nem egy „apa” – Sulpice őrmester – vigyáz, hanem egy ezrednyi. A katonák közül természetesen egyik sem a lány igazi apja, de mind úgy viselkedik. Sulpice drabális együgyűségét így az ezred katonái nagyítják még nagyobb paródiává. A darab másik frappáns ötlete Marie izgalmas küzdelme saját magával, aki a sok férfi között modorában maga is „férfi” lett, de Tonio szerelmes pillantása épp most érleli nővé. Nem beszélve arról, hogy bár vígoperai keretben, de egy olyan hősnővel állunk szemben, aki maga akar dönteni a sorsáról egy olyan világban, ahol ez egyáltalán nem megengedett.
Fotó: Nagy Attila
Van tehát játszani való bőven, azonban az első felvonás párbeszédeiben jelentkező dinamikai problémák nem tesznek jót a komikumnak. Lehet, időnként jobban kellene érezni, mennyit ér egy poén, mert ha aznap a közönség nem úgy reagál, akkor nem érdemes az elmaradó nevetésre várni. Polgár Csaba rendezői ötlete, hogy jelenlévőbbé tegye a háborút, valóban humoros pillanatokat hoz létre, amelyben a katonák már nem nagyon reagálnak arra sem, ha eggyel kevesebben vannak. Ezeknek a helyzeteknek van egy rejtői stílusú humora, amely viszont elüt az eredeti darab könnyedségétől. Több alkalmat lehetett volna teremteni az ezred katonáinak a személyesebb reakciókra, hiszen az Operaház Kórusa jó partner, mindig erőssége az előadásoknak. Főleg egy ilyen darabban, ahol a karban szereplő férfiak Marie első számú rajongói, nem érdemes őket csak rendezői jobb és bal között mozgatni vagy strandszékekbe ültetni.
Fotó: Nagy Attila
Az első felvonás dobozdíszlete (díszlet- és jelmeztervező: Izsák Lili) is inkább egy komorabb, régi vadászkastélyt vagy elpenészedett háborús kultúrházbelsőt idéz. Ide érkezik Berkenfield márkiné (Farkasréti Mária), akinek hosszú uszályos, párducmintás, újgazdag hacukája a második felvonás szín és formai valótlanságát idézi. Ez a szerep énekesi feladatokkal is jár, de inkább a színészi játékon keresztül hat. Mint más jelentős komikusi feladatra, erre is érvényes: akkor lesz a leghatásosabb, ha nem akarnak vele viccelni.
Szemere Zita őszinte energiával zakatol be a rozsdabarna „bádogtérbe”: tényleg ő Marie. Felismerni az ezredben eltanult maszkulinságáról, nem ismer lehetetlent, nincsenek benne kételyek és épp ez a naivitás teszi figyelemreméltóvá. Szemere végig magabiztosan teljesíti az égbeszökő koloratúrákat. Az alapvetően komikus szerep megható árnyalata: az „Il faut partir” kezdetű búcsúária pedig hatásosan állítja meg a komédiát egy pillanatra. A második felvonás énekóra jelenetében Berkenfield márkiné úrilányhoz méltó dalocskára tanítja Marie-t, aki egyre inkább a katonaélet pergő dallamait énekli. Szemere egy hatásosan rendezett, szinte abszurdan komikus jelenet része lesz, de bírja a tempót és meg tudja teremteni az énekóra humorát. A Sulpice őrmestert játszó Palerdi Andrásra mintha ráöntötték volna a szerepet. Ő és Szemere az előadás biztos pontjai. Tonio, a szerelmes parasztlegény egy bravúrszerep. Boncsér Gergely játékában megvan a saját bokájában felbukó fiatal férfi kedves humora, lírai hangszínébe nem csoda, hogy beleszeret Marie, de hiányzik a szerep megformálásához szükséges hangerő, így az „Ah! mes amis” ária is, a 9 magas C-vel, kemény fizikai feladattá válik.
Fotó: Nagy Attila
A második felvonás pregnánsabb rendezői összképet mutat. Találó a vakaródzó arisztokrácia „össztánca” (koreográfus: Vetési Adrienn). A sárgába oltott, ferdén gravitáló díszlet a pasztell nemesi „egyenruhákkal” egy másképp öltöztetett, de hasonló harctérre kalauzolja a nézőt: itt is a rang a fontos, még ha a fej üres is. Szalontay Tünde, aki korábban a Pintér Béla Társulat tagja volt, magabiztosan hozza a szikáran bájolgó Crakentorp hercegnét, akinek a ki tudja hol lévő fiához akarják kényszeríteni Marie-t. Szintén humoros a másik szöveges „abszurd” szerep: az ügyvéd, Alberti Zsófia előadásában.
Az ezred lánya hazai színpadainkon nem volt sikeres vállalkozás a múltban, és talán most sem fut majd be nagyobb pályát az Erkel Színház színpadán, annak ellenére, hogy izgalmas kihívást jelentenek mind a prózai, mind az énekesi szerepek. Lehet, hogy a könnyed vígopera nehezebb műfaj, mint gondolnánk.
