A Rammstein új dala

Büchner: Woyzeck / Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

A színlapon megjelenő kérdések egyikén sem gondolkodtat el igazán a rendezés. Ad viszont egy hatalmas érzelmi bombát, aminek a hatására én másnap rögtön Rammsteinre futok. A hiányérzetek és problémák ellenére úgy érzem, jó előadás, észszerű feldolgozás nézője voltam.

Rendező. Albu István

Vajon a gyilkos beszámítható állapotban volt-e a tette elkövetésének idején? Meddig érdemes feszíteni az ember tűrőképességét? Meddig képes elviselni a nyomást, amit a felettese, a környezete, a szerelem (és féltékenység), a hitében való megingás gyakorol rá? Kit terhel a felelősség a tragédiáért, amit a nyomás alatt összeroppant ember követ el?

A színlap szerint ezek az alapvető kérdések motiválták Albu Istvánt, amikor a Szatmárnémeti Harag György Társulattal színre vitte Georg Büchner töredékes, ezért színházi alkotókat nagyon is inspiráló drámáját. A nagyon sokféle gondolatot ébresztő, heves és ambivalens érzelmeket is kiváltó Woyzeck című előadás a Rammstein impulzív zenei világával járja körül a dráma fő problematikáját, hogy tulajdonképpen mennyire szeretne az ember valaki lenni abban a nagybetűs életben, amelyben akkor se és talán most se számítanak nagyon az egyéni sorsok. Ezzel a tézissel is szembesülhetett a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljának közönsége, amely (szó szerint) határt átlépő bátorsággal zarándokolt a szatmárnémeti színházba.

Zenei vezető: Nagy Csongor Zsolt, Moldován Blanka

A közönség átvándorlására technikai kivitelezhetetlenség miatt volt szükség, a versenyelőadás díszletének ugyanis a Kisvárdán kinézett helyszín feltételei nem feleltek meg. És látván az elénk táruló ketrecszerű, masszív vasberendezést, ami különböző elemeit mutatja meg a forgószínpadon – nos, nem is csoda. Szőke Zsuzsi indusztriális látványa és jelmezei is a gót – heavy metal- rock világát idézi meg. A neonfénnyel megvilágított kereszt, az erős smink, a bőrszerkók és a feketés-szürkés színárnyalatok abban a nézőben is baljóslatú érzéseket keltenek, aki még sosem olvasta vagy látta a társadalom alján lévő borbély, Woyzeck és annak gyilkos tettének történetét.

Az előadás kezdetén azonnal találkozunk a címszereplővel. Nagy Csongor Zsolt Woyzeck-je hűséges barátjával folytat dialógust. Azonban Albu Istvánnál Andres nem ember, hanem kutya.

Díszlettervező: Nagy Zsuzsi

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió vezetőjeként is ismert rendező előszeretettel dolgozik állatokkal darabjaiban, a karakterek és a szituációk mélyebb értelmezése érdekében. Ezt a funkciót tölti be itt is a kutya. Töltené. Ahogyan jelenetről jelenetre szemtanúi leszünk, mennyire semmibe veszik Johann Woyzecket a társadalmi hierarchiában feljebb állók, annál jelentősebbé válik a színész és a négylábú kolléga közötti bensőséges, őszinte kapcsolat. Válhatna.

A feltételes mód indokolt. Nagy Csongor Zsolt és a négylábú Andres között érződik az összhang, mégis, az állandó „jutifalatozás” és az instruálás tompítja a színész egyébként nagyon erőteljes jelenlétét. A kutya azonnal létrejött, természetes színpadi léte szinte leszorítja Nagyot a színpadról. Bár csak néha bukkan fel a négylábú barát, a leszorítás és a kizökkentés ismétlődik. Pedig Nagy Csongor Zsolt végig bizonyít, nagyon is illik hozzá a megtört, a megaláztatásoktól idegileg meggyengült borbély figurája. Talán néha túl nagy amplitúdókkal is játszik, de a karakter ívét megtartja.

A kutya alkalmi megjelenése, sajnos, gegszerűvé teszi az amúgy jól kitalált, a Woyzeck jobb megértését szolgáló színházi gesztust. Így a korábban leírt, bensőséges kapcsolatot csak én, a jóindulatú néző képzelem oda és állapítom meg, az előadás nagyon mélyen nem támasztja alá ezt a megállapítást. Sejteni vélem, hogy ez a rendezői szándék, de a rendezés nem teszi szerves részévé Andres kutyust.

Amiképpen nem alkotnak kohéziós egységet a próbateremre is hajazó díszletben a Rammstein dübörgő dallamai, ropogós német szövegükkel. A német rockegyüttes több dalát is előadja szinte hibátlanul a zeneileg képzett – és mint kiderült, hangszertudást is nagyon gyorsan elsajátító – szatmárnémeti társulat. Az előadás idejére rögtönzött bandában Büchner drámájának minden alakja zenél, Woyzeck a frontember, az ő lelkébe látunk bele és értjük meg talán őt akkor, amikor a közönség felé ordítja a villódzó koncertfények közepette, hogy „Gott weiss, ich will kein Engel sein (De Isten tudja, hogy nem akarok angyal lenni)”. Vagy azt, hogy „Ohne dich kann is nicht sein (Nélküled nem létezem)”. Rammstein-rajongók számára – vállaltan az vagyok – klasszikus dalokról van szó, amik szövegükben és dallamvilágukban is passzolnak Woyzeck történetében felbukkanó, megkeseredett polgárok lelki alkatához. Azonban itt másodszor kell alkalmaznom feltételes módot Albu rendezésével kapcsolatban.

Jelmeztervező: Fotók: Kisvárdai Fesztivál

Végig dúdolom az összes zeneszámot, mégis, a koncertszerűen előadott dalok különálló egységet képeznek az előadáson belül. Olyannyira, hogyha nem lennének ezek a betétek, alig maradna valami az előadásból. A rendezés a Rammstein alá helyezi a töredékes történetet és nem fordítva. Minden jelenet egyfajta felvezetője a következő zeneszámnak, ezzel pedig csak az tud igazán kezdeni valamit, aki már nagyon ismeri Büchner drámáját. Aki azonban nem, hajalmos megnézni a jegyét, hogy vajon az rockkoncertre vagy színházi előadásra szól-e? Érteni vélem a rendezési szándékot, hogy a zene és az erőteljes német dalszövegek töltsék ki azokat a hézagokat, amelyeket Büchner hagyott művében korai halála következtében, azonban színházilag most sem erősíti meg bennem semmi ezt a felvetést.

Nemcsak ekkor van jelen zene az előadásban. Woyzeck áldozata, a közös gyereküket nevelő felesége, Marie érzéseit, egykor tomboló, most elfojtani kényszerült vágyait és szeretetéhségét hegedűszólójában éli ki, csak ne kelljen megfogalmaznia férjének. Két szenvedő, önmagába zárt lélek, akik csak hangszerei útján tudják kifejezni, hogyan is vannak. De még így is félrekommunikálás az eredmény, hiszen az egyik lírai dallamot hegedül, a másik kemény rockot üvölt és gitározik.

Budizsa Evelyn érzékeny alakításában az egyik legesendőbb Marie-t látom eddigi Woyzeck előadásélményeim alapján. Noha a rendezés nem Marie tragédiáját helyezi a középpontba, Budizsa lénye mégis megérteti magát egyedül állva a színpadon, síró gyerekével és síró hegedűjével. Velem legalábbis mindenképpen.

Csakhogy a színésznő csellón is játszik a szatmárnémeti zenekarban. Csellón is szólózik és bár látszik az igyekezet, sajnos, nem mindig tiszták azok a dallamok, sem az együttesben, sem a szólóban. A hamiskás hangok – akárcsak a kutya ösztönös jelenléte – szintúgy tompítják Budizsa egyébként szuggesztív jelenlétét és a rendezés szándékát, miszerint a zene fejezze ki a lélek legbensőbb bugyrait. Csakhogy ha nem tiszták a dallamok, a nézőnek a füle és nem a szíve kapcsol be. Nem a küszködő Marie-t, hanem a vonót izzadó tenyérrel markoló Budizsa Evelynt észlelik. Ez nagy különbség.

A Harag György Társulat ismert remek összjátékáról. Ez ebben az előadásban is megmutatkozik, nemcsak a közös zenei, hanem a rácsszerkezet különböző pontjain megmutatkozó jelenetekben is. Orbán Zsolt tamburmajorja, akivel megcsalja férjét a minden módon kiéhezett Marie, kellő mértékben pökhendi és ellenállhatatlan. Rappert-Vencz Gábor doktora aljas módon értelmiségi, aki segítő szándéka ellenére mégis csak alázza szaktudásával a lentebbi réteget képviselő borbélyt. Péter Attila Zsolt altisztje pedig csak folyton arra emlékezteti Woyzecket, mennyire feleslegessé tud válni ebben a világban. És amikor úgy érzi, Marie számára is mellőzhető, akkor pattan el valami a borbélyban. Késsel szúrja le feleségét, a gyerekének anyját.

Marie gyilkossága kissé túljátszott és illusztratív része az előadásnak. Szembeszökő ez azért is, mert eddig a pontig nagyon is konkrét elemekkel dolgozik a produkció. Azonban a kisgyerek megöléséhez nagyon is kegyetlen és felkavaró módot választ a rendező. Bodea Gál Tibor bolondként szépen, aprólékosan szétszedi előttünk a játékbabát, kezdve a sírását adó hangberendezéssel. Szívbe markoló kép, főleg az enyhén megformált nőgyilkosság után. Feloldozás pedig nincs. Pontosabban lehetne a záró Rammstein-szám, ha nem zökkentene ki itt-ott a hamis, félrefogott hangok esetlensége.

Albu István nagyon is mai nyelven és módon nyúl hozzá a Woyzeckhez. A történetben és a karakterívekben felmerülő hézagok kitöltéséhez a zene mellett a német érzés és kultúra szimbólumait is felhasználja. Andres német juhász kutya, a Rammstein német együttes, a dalszövegek németül hangzanak el, Szabó János Szilárd ezüstös hacukában megjelent angyala pedig beleillik a Berlin felett az ég című film idézeteként. Ráadásul a nézők Szatmárnémeti színházában köthetik össze ezeket az utalásokat.

Ezek izgalmasabbá teszik a fényileg is megkomponált, intertextualizált jeleneteket. Azonban Albu Istvánt nagyon elviszi az atmoszféra minél jobb és érzelemdúsabb megteremtése úgy, hogy közben úgy tűnik, megfeledkezik az értelemről. Arról, hogy az előadás megértesse a közönséggel szikáran és egyszerűen, az osztrák Woyzeck és a körülötte élő polgárok története, viszonyrendszere miért is érdekes a határon innen és túl élő magyaroknak, románoknak, bárkinek?

A bevezetőben és a színlapon megjelenő kérdések egyikén sem gondolkodtat el igazán a rendezés. Ad viszont egy hatalmas érzelmi bombát, aminek a hatására én másnap rögtön Rammsteinre futok. A hiányérzetek és problémák ellenére úgy érzem, jó előadás, észszerű feldolgozás nézője voltam. Viszont régen vettem részt ennyire parázs vitában bármely produkcióval kapcsolatban.

A parázs viták pedig mindig azt jelzik, hogy az, amit látott vagy hallott a néző, érzéseket váltott ki belőle. És ez a lényeg.