Witkiewicz: Vízityúk / Katona József Színház, Kamra
Gumimatracok pimaszsága jelenti a kézzelfogható valót ebben a létezésünk törvényszerűségeit kijátszó történetben, ahol nemlétező gyermekek kéredzkednek be a családba, hercegnők választanak művészlétre vágyó, lúzernek látszó figurákat, hullák térnek vissza s halásznak ki maguknak gyermekből tinédzserré serdült társat, miközben szerelmi háromszögek hullanak a semmibe, majd izzanak föl újra.
Fotók: Dömölky Dániel
Ne gorombáskodj, kérlek, ez még az értelmetlen színdarabokban is kínos…
A modernség (a mai életérzés összefoglalása) a sterilre csupaszított érzelmeken keresztül szólal meg. Olyan társadalmilag elfedett – mások elől titkolt, leplezett – érzelmeken át, amelyek mögött szenvedélyesen zsigeri, élet-halál kérdések lapulnak. Nem kevesebb, mint maga az élet és maga a halál, a két alapélmény, amely nélkül (akárhogy is) modernitás sem létezik. E két létforma közé szorított nihil költészete az avangardista lengyel író, festő, filozófus, fotográfus Witkiewiczé. A burjánzó nihil lírája, amely a maga hűvösen tárgyszerű módján forró, lüktető, nyughatatlan létezést takar. Egyben halálvágyat is, amely – paradox valójában – egyidejűleg rejti magában az élet és a halál igenlését.
A halálét, amely nem más, mint a létezést hitelesítő aktus…
Stork Natasa
Most is (mint mindig) a modernség koherens, korokon átívelni is képes formáját mutatja nekünk Zsótér Sándor. A létezésnek azt a műremekekbe sűrített vonulatát, amely színpadi munkáit a szokottnál is erőteljesebben köti össze, mégsem érezni rajtuk a monotónia nyomait. Sőt. Valóságunk színpadi valóságba foglalt mozzanatainak már-már fölfejthetetlen gazdagsága sejlik föl bennük.
A Vízityúk díszlete (Ambrus Mária) egy gumimatracokból összetákolt világ.
Színes, sima, puha érintésű, a gyerekkori idillt s a csillapíthatatlanul fájdalmas, gyerekkori rettegéseket is magában rejtő, elemelt miliő. Ugyanakkor a gumimatrac látványának a pimaszsága, tapintatosan látens humora – ahogy a szövegé is – jelenti a kézzelfogható valót ebben a létezésünk törvényszerűségeit kijátszó történetben, ahol nemlétező gyermekek kéredzkednek be a csak nyomokban létező családba, hercegnők választanak művészlétre vágyó, közelebbről meghatározhatatlan, lúzernek látszó figurákat, hullák térnek vissza s halásznak ki maguknak gyermekből tinédzserré serdült társat az őszbe forduló apa helyett. (Vagy talán mégse.) Szerelmi háromszögek hullanak a semmibe, majd izzanak föl újra, miközben a művészet alapvető, hétköznapian filozofikus kérdései kerülnek – laza nemtörődömséggel – mindegyre szóba.
Mentes Júlia és Keresztes Tamás
Az előadás egyes mozzanatai primer jelentésükön túl – de azzal elválaszthatatlanul összefonódva – mély, sziporkázóan szellemes jelentéstartományokat hordoznak. Példának okáért az a szimbolikusnak is tekinthető aktus, amely magától értetődő természetességgel jelzi a színpadi időt – tíz év elteltét. Az addig bal oldalon lévő foteleket jobb oldalra, míg a jobb oldalon lévő kanapét a bal oldalra helyezik.
Mondhatni, létünk bénító állandóságában ennyi a változó…
A színészi megnyilvánulásokra épülő játék egyik legfontosabb eleme, hogy az előadói talentumon túl ki hogyan sajátítja el a rendező színházi nyelvét.
Keresztes Tamás sorstépázta Edgar Walporja mesterien játszik a nézői érzékekkel, azzal a briliáns szűkszavúsággal, amit a zsótéri világ megkövetel.
A modernség koherens, korokon átívelni is képes formáját mutatja nekünk Zsótér Sándor
Mentes Júlia kötelezően ellenszenves Nevermore hercegnője lehengerlő női princípium, árad belőle e „szférikusan” lebegő világ lényege.
A Vízityúk álnevű Flake-Prawacka Erzsébetet adó Stork Natasa figurájának túlhajtott természetessége némileg rátelepszik figyelemfelkeltő színpadi lényére, miközben Mészáros Béla jó érzékkel formálja saját képére e romantika elemeivel terhelt romantikatagadó tragédia végtelen humorral formált, fájóan naturális karakterű apafiguráját.
Ugyanabban az abszurdba hajló zsótéri univerzumban, amely aligha létezne a három aggastyán, Tipowicz, Szellemer és Evader, azaz Dankó István, Ujlaki Dénes és Bán János zavart toporgása nélkül.
Bármily furcsa, a mű alaphangját Jakab Balázs (e.h.) rezzenéstelen lakája adja meg. Egészen odáig, hogy Béres Bence lelkesen vértolulásos Richárdjának és Lelkes Botond (e.h.) kisfiúból felnőtté serdülő, aprólékosan kidolgozott Tadekjének erőteljesebb gesztusait is képes szikárabbra hangolni.
Az önnön művének értelmetlenségét hangsúlyozó szerző, aki az emberi lét nagy kérdéseit foglalta abszurd közvetlenséggel megszólaló drámájába – a forradalmaktól kezdve a művészeten át egészen az obligát öngyilkosságig – az egyetlen lehetséges módon figyeli a létező (volt/van/lesz) világot. Kellő öniróniával. Ahogyan kései utódai.
Kerényi Grácia fordítása
