„A színház közelében maradok”
Nyakó Béla, a Kisvárdai Várszínház és Művelődési Központ igazgatója az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben (OSZMI) adta át az Életmű-díjat Wischer Johann leköszönt zentai színházigazgatónak.
Wischer Johann www.szitamarton.hu
A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja díjátadó ünnepségén, a több évtizedes hagyomány szerint, megemlékeznek azokról a művészekről, alkotókról, akik pályájuk során sokat tettek a határon túli társulatok sikereiért. Az elismerés jeleként a Kulturális és Innovációs Minisztérium nevében két életműdíjat adnak át évente.
A felkért, háromtagú Szakmai Bizottság (Nyakó Béla, a Kisvárdai Várszínház és a Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiváljának igazgatója; Balogh Tibor, a Fesztivál művészeti tanácsadója és a versenyprogram válogatója, valamint Pataki András, Jászai Mari-díjas rendező, dramaturg) döntése szerint Wischer Johann vajdasági színművész, rendező, valamint Biluska Annamária színésznő, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat Örökös Tagja kapta.
Wischer Johann pályaképe
Wischer Johann (színművész, rendező) 1970. december 24-én született Szabadkán.
Az Újvidéki Művészeti Akadémia magyar tannyelvű színészképző szakán mesterei Soltis Lajos és Hernyák György voltak. Már az akadémián kiemelkedő alakítást nyújtott több Molière-darab szerepeiben. Ezzel párhuzamosan játszott a Szabadkai Népszínházban és a Kosztolányi Dezső Színházban, rendezett a szabadkai Gyermekszínházban.
Még főiskolásként alapítója volt a Szent Genéziusz színészcsapatnak, mellyel bejárták Magyarországot és Felvidéket is. Ekkor kedvelte meg a vándorszínészek életét és vett részt a Tanyaszínház előadásában. Nyaranta echós szekérrel bejárták Vajdaság legkisebb falvait, közösségeit, ahol esténként a szekeret színpaddá alakítva varázsoltak színházat a falu apraja-nagyjának.
Kőszínházi munkái mellett újabb kihívást keresett magának. Megalapította a Tájoló Színészek Társasága civil szervezetet és gitárját vállára akasztva, tarisznyájában furulyával és dorombbal, vagy éppen egy zenész társsal karöltve, járta a vidéket.
1994-ben lett a Zentai Színtársulat vezetője. A középiskolás diákokból álló csapatgyűjtőfogalma lett a színházi kísérletezésnek és műhelymunkának. Fiatal, tehetséges társulatával a 2000-es évek elején érték el a legnagyobb sikereket.
Ennek a sikersorozat köszönhetően valósíthatta meg dédelgetett álmát, a Zentai Magyar Kamaraszínház megalakítását 2008-ban.
Wischer Johann irányítása alatt a színház szervesen bekapcsolódott a vajdasági és magyarországi színházi élet vérkeringésébe egyaránt, sokrétű kapcsolatokat ápolt több magyarországi színházzal. Kiemelkedő az együttműködésük a Soproni Petőfi Színházzal, a budapesti Nemzeti Színházzal, a Veszprémi Petőfi Színházzal, a Békéscsabai Jókai Színházzal.
Wischer Johann aktív elnökségi tagja a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének.
Wischer Johann és Nyakó Béla
Mit jelent az életműdíj az életút közepén?
Hát, ha az életút közepén vagyunk, akkor nagyon-nagy erőt, hogy az ember lássa, jó úton jár, a bizonytalanságát talán elhessenti, és azt erősíti, hogy jó gondolatok mentén, jó úton haladtunk eddig, s ezt az utat kell folytatni.
Hogyan választotta ezt a pályát úgy, hogy nemcsak színpadi szereplője, hanem szervezője is különböző színházi közösségeknek, produkcióknak?
Sokunknál kezdődik a színház szerelemként, mert beleszeretünk az irodalomba, beleszeretünk a játszásba, beleszeretünk az emberi lélek boncolgatásába. Aztán jön a közönség, amikor visszajelzésként megkapjuk, hogy ezzel másokat is meg tudunk szólítani. Komplex dolog ez, van kis színház, van nagy színház, s ezekben minden máshogy működik, mégis, ugyanaz a játék: van színpad, van közönség. A színházban mindent szeretni lehet.
Többször is szervezett társulatot.
Édesanyám tanítónéni volt, s ő minden évben az egész osztály réaszvételével készített egy előadást. Mindenki kipróbálhatta magát: volt, aki főszerepben, volt, aki szótlan statisztakét, volt, aki csak a háttérben segédkezett. Mindig mindenki részt vett az alkotásban. Én sem az egyik oldalán akartam lenni a színpadnak. Színiakadémistaként a diákszínjátszókhoz keveredtem, aztán évekig foglalkozhattam velük. A színházi közönség nem érdekből jön be a színházba, nem haszonlesésből, nem bosszúból, nem kényszerből, hanem kíváncsiságból, gondolkodni vágyásból, szórakozni vágyásból. Ez az, amit tovább szeretnénk építeni, ezt szeretnénk babusgatni, ez a téma érdekel bennünket, a lét szebbé és élhetőbbé tétele, minden pillanatunk megélése, lubickolása, az élet öröme. Hát ezért csináltam.
Mire a legbüszkébb?
Nem büszkeség ez, inkább öröm, hogy sok olyan emberrel találkoztam a pályám során, akivel újra és újra szívesen találkoznék. Nagy szerencsém volt, és ennek nagyon örülök. Sok nevet említhetnék. Az életem most változik, de nem a pihenés jön. Keresem az új lehetőségeket, egy monodráma van készülőben, tehát a színház közelében maradok. Gyönyörű pálya ez. Köszönöm a bíráló bizottságnak, hogy rám gondolt, s most életműdíjas lettem.
