Vid napja
Április elején új bemutatóval állt elő a TÁP Színház. A Stúdió K-ban látható előadás Dézsi Fruzsina első drámájából készült. A Vid napja a Nyílt Fórum 2018/19-es évadában került a szakma elé, Selmeczi Bea dramaturg mentorálásával. A közelmúlt egyik meghatározó történelmi eseményével, a délszláv háborúval, illetve annak emberi aspektusival foglalkozó műről beszélgettünk Dézsi Fruzsina szerzővel, Selmeczi Bea dramaturggal, valamint Varga Bence rendezővel.
Selmeczi Bea, Dézsi Fruzsina, Varga Bence
Mikor van Vid napja?
Dézsi Fruzsina: Vid napja a szerb nemzet egyik legjelentősebb és legrégebbi ünnepe, amely az 1389-ben megvívott rigómezei csata hőseinek állít emléket – hangzana az egyszerű válasz, de valójában jóval nagyobb erőtere van ennek a napnak. Alig túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a történelem június 28-át Európa háborúinak gyújtó- és nyugvópontjává avatta. Csak néhány példa: 1914-ben ezen a napon követték el az I. világháborút kirobbantó merényletet Ferenc Ferdinánd ellen, majd öt évvel később ugyancsak június 28-án kötötték meg a versailles-i békeszerződést. A ’90-es évek első délszláv háborúját megelőző, sokat idézett Milošević-beszéd ugyancsak a rigómezei csata 600. évfordulóján hangzott el. Ekkor már a nagy jugoszláv testvériség illúziója kezdett egyre szilánkosabbá válni, így Slobodan Milošević nagygyűlést hívott össze Koszovóba, és felszólította népét a nemzeti egységre. Az akkor már széthullóban lévő Jugoszlávia számára egyértelmű üzenetet tartalmazott a beszéd: a szerbek túl sokat szenvedtek, túl sok áldozatot hoztak azért, hogy hagyják felbomlani az egységet. És amikor a „nemzeti egységnél” és a „hősöknél” tartunk, akkor már nem csak a szerbekről, és nem csak a ’90-es évekről beszélünk. Sokkal inkább arról, hogy létezhet-e ma, sőt létezhetett-e egyáltalán valaha bármiféle nemzeti egység, és talán még inkább arról, hogy milyen gyorsan relativizálódik a hős, a bűnös és az áldozat fogalma az idő távlatában.
Selmeczi Bea: Vid egyébként egy szicíliai vértanú volt, akit védőszentként tisztelnek szerte a világban, bár mi inkább Vitusként ismerjük. Az ő nevéből ered a vitustánc kifejezés, amiről ma már tudjuk, hogy egy kezeletlen bakteriális fertőzés következményeként születő tünetegyüttes, de a középkorban még szentül hitték, hogy ilyenkor a Sátán szállja meg a beteget, arra kényszerítve őt, hogy haláláig táncoljon, másokat is magával ragadva. Egyedül Szent Vitus/Vid gyógyíthatott ki ebből a kórból.
Varga Bence: A szerb nemzeti öntudat napjaként is definiálhatjuk.
D.F.: A rögtönzött történelemóra keretében még azt is hozzátenném, hogy éppen 2001. június 28-án szolgáltatták ki Milošević-et a hágai Nemzetközi Törvényszéknek.
Miért érdekelt az újkori történelem ezen fejezete?
Homonnai Katalin, Nyakó Júlia Előadásfotók: Juhász Éva
D.F.: Mert nem történelem. Illetve szigorúan véve természetesen az, de a konfliktusok mozgatóerői és ezzel együtt a politikai retorika is egyértelmű folytonosságot mutat – a hatalmi előjelekről nem is beszélve. Az, hogy az éppen aktuális hatalom miként kívánja a saját érdekeit közjóként feltüntetni, és hogy ez a nemzeti ideológiába csomagolt közjó miként gyűri maga alá a kisembert, sajnos nagyon is eleven téma. Nem elsősorban bizonyos történelmi események érdekeltek tehát, hanem sokkal inkább az a mechanizmus, amivel különböző gazdasági-politikai meggyőződések megpróbálnak újradefiniálni és újrarendezni egy közösséget. Vagy még pontosabban talán azt mondanám: az foglalkoztatott, hogy miként válik az elnyomás természetes renddé.
Mennyire volt egyértelmű a kutatásod elején, hogy a nemzet kérdése lesz majd a dráma fókuszában?
D.F.: Törzsvendég lettem a nagyobb levéltárakban, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy majdnem egy hónapot a Vajdaságban töltöttem még azelőtt, hogy akár egy mondatot is leírtam volna. Szabadkából indultam, Újvidék volt a célállomás. A kutatás során kisebb városokban és falvakban vettem fel interjúkat a helyiekkel, és igyekeztem néhány napra integrálódni is a kisközösségekbe. Az itteni beszélgetések során kezdett el egyre inkább foglalkoztatni az a kérdés, hogy mit is jelent valójában a nemzet. Miként tudjuk úgy definiálni ezt a fogalmat, hogy figyelembe vesszük a nemzetállamok multikulturalitását, a transznacionális viszonyokat? A társadalomtudományokban már évtizedek óta alapállítás, hogy a nemzet pusztán elképzelt közösség, hiszen egyetlen országban sem létezett soha – így nálunk sem – homogén kultúra és identitás. Ezért is izgalmas számomra, hogy milyen ilyen eszközöket mozgósítva igyekszik a hatalom mégiscsak ezen illuzórikus egység képzetét kelteni és táplálni, és ezzel együtt hogyan jelöli ki az alteritást, a másságot. Ezek most elméleti felvetéseknek tűnnek, pedig valójában minden viszonyunkat meghatározzák. Legfőképpen természetesen az önmagunkhoz való viszonyunkat.
Mindegyik karakter egy kint élő, létező személy lenyomata?
D.F.: Egyik sem. A felvett interjúkból szinte semmit sem használtam fel szó szerint, nem dokumentarista drámát szerettem volna írni. Egyrészt kevés valós viszonyom van ehhez a korszakhoz, éppen csak megszülettem, másrészt a konkrét történelmi eseményeknél sokkal jobban érdekelt az az elképesztő mentális munka, amivel az emberek otthonossá tették maguk számára a háborút. Nem is volt más választásuk, ez tűnt a túlélés egyetlen eszközének. Ekkor jutott először eszembe: talán az ember leghasznosabb és legveszélyesebb tulajdonsága az, hogy mindent meg tud szokni. Ennek a gondolatnak mentén igyekeztem elrugaszkodni az interjúktól, és eljutni olyan rétegekhez, amik talán kevésbé egyértelműek és kevésbé láthatóak. Egyre tisztábbá vált előttem, hogy azok a történetek és viszonyok érdekelnek leginkább, amikről nem szeretünk, sőt szégyellünk beszélni, mert pontosan tudjuk, hogy mihelyst megszólalunk, kiszolgáltatottá válunk. Pedig akkor kezd valami igazán érdekes lenni, amikor már nem vigyázunk magunkra. Később aztán mások hívták fel a figyelmem arra, hogy milyen erősen szól a női szerepekről és sorsokról is ez a szöveg, sőt szó szerint kimondja: a női test a legterheltebb háborús terület.
Nyakó Júlia, Takács Géza, Nagy-Bakonyi Boglárka, Pásztor Dániel, Homonnai Katalin, Sipos György
S.B.: Ráadásul a darab szomorú aktualitást nyert: amikor Bencével előkészítettük a próbafolyamatot, azt találtuk ki, hogy a Milošević-beszéd mellett lefordítanék részleteket egy Putyin-beszédből is. Szerda éjjel küldtem át Bencének a fordításokat, és reggelre kitört a háború. A Zeneakadémia büféjében találkoztunk, és alig bírtunk megszólalni. A Putyin-szövegeket azonnal kihagytuk, az előadás így is a mindenkori háborúk antiapoteózisa, nem akartunk erre pluszban rájátszani.
A Nyílt Fórumnak köszönhetően te voltál az elsők egyike, aki találkozott ezzel a szöveggel. Téged mi fogott meg benne?
S.B.: Szeretem a filozofikus szövegeket, de a legtöbb színpadon egyáltalán nem működik. Azonban ennél a darabnál azt éreztem, hogy a mondatok mélyén ott rejteznek a szituációk, csak ki kell belőlük bontani, ahogy a szobrot a márványból. Rengeteg filmet és színházi előadást láttam ebben a témakörben, ismerek szerb és bosnyák rendezőket, akikkel sokat beszélgettünk a háborúról, és számomra nagyon érdekes volt, hogy Fruzsi teljesen más megközelítéssel kísérletezik.
D.F.: A Vid napja hat drámai etűdből áll, az egymással lazán összefüggő történetek szereplői pedig nagyon is különböző alakok. Talán csak annyi bennük a közös, hogy mindannyian a háborús kényszerhelyzet áldozatai. Magukban a szituációkban sem sorsfordító történelmi pillanatok bomlanak ki, kisemberek mindennapi küzdelmeit látjuk. Legfőképpen azt, hogy a háború teljesen felszámolja az önálló akaratot és jellemet: nincs olyan, aki ne valami kollektívnek kikiáltott eszme áldozata lenne. Ezt az üres, történelembe vetett személyiséget szerettem volna minél több oldalról megmutatni, méghozzá abban a pillanatban, amikor hirtelen politikai döntések feláldozható melléktermékévé válik az ember.
Tehát hétköznapi helyzetek szülte abszurd vált középponttá.
S.B. : A Vid napjában nem igazán számít, hogy ki magyar, ki horvát, ki szerb, mindannyian ugyanannak a kifordított világnak az „elrabolt emberi testei”. Van ebben a darabban valami felbomló jugoszláv életérzés.
V.B. : Megdöbbentett, hogy mennyire keveset tudok a történelemnek erről a szeletéről, pedig nem történt olyan régen, ráadásul a szomszédban. Időben és térben is zavarba ejtően közel van ez a mai napig. Nagy vonalakban hallottam a délszláv háborúról már, meg Jugoszláviáról, de ennyi. Lehet, hogy csak nekem volt rossz a történelemtanárom, mindenesetre ez az én szégyenem…volt. Fel is hívtam édesapámat a dráma elolvasása után, hogy meséljen nekem kicsit arról az időszakról. Három oldalt jegyzeteltem tele. 1991-ben születtem, az igaz, de ez a kollektív tudat szégyene is, hogy ilyen események elfelejtődnek szép lassan. Szükség van ilyen anyagokra, amelyek kicsit lefújják a port és felhívják a figyelmünket ezekre.
Szerintem nem vagy egyedül ezzel a „tudatlansággal”.
S.B.: A mostani háborús események kapcsán nap mint nap, sőt óráról órára olvashatunk tudósításokat az interneten, és mi választhatjuk meg, hogy melyik magyar vagy külföldi portál híreit követjük. Akkoriban viszont még nem jutottak el hozzánk ennyire egyszerűen a tudósítások, és amik mégis, azokat átírta a politika. Persze ez ma is így van, de könnyebben szelektálhatunk.
V.B.: Aki a következményekbe születik bele, az már nem igazán tud az okokról. Ez általános jelenség. Ezenkívül nagyon kevés idő jut tanórákon a közelmúltra, szinte semmi, az utolsó félévben rohannak át a diákok a XX. századon.
D.F.: Ez sajnos törvényszerű: ami közel van, az veszélyes.
Konzultált-e egymással szerző és rendező? A szöveg révén bennetek megjelenő képeket mennyire egyeztettétek?
D.F.: Nálam az írás skizofrén állapot. Nem elsősorban képeket látok, hanem a különböző hangokra, a nyelv és a gondolat ritmusára figyelek. Olyan zeneként tekintek a szövegre, amit mindenki kicsit másképpen hall. Ráadásul a színház számomra abszolút közösségi munka, egy percig sem szerettem volna, hogy az én meglátásaim előtérbe kerüljenek. Engem a saját gondolataim önmagában nem szórakoztatnak. Az már sokkal érdekesebb, ha valaki tud ezekhez a gondolatokhoz csatlakozni, viszonyt alakít ki velük. Rengeteget megtudsz a saját gondolkodásodról azáltal, hogy mások reagálnak rá. Emellett nálam alkotói alapvetés, hogy nem szeretnék belehelyezkedni a felkínált pozíciókba, így azt hiszem, nagyot csalódtam volna Bencében is, ha bármit megfogad abból, amit mondok neki. Semmiképpen sem szerettem volna „előrágni” az előadást.
Sipos György
V.B.: Emlékszem, egy beszélgetés során kérdeztem Fruzsit egy-két értelmezésbéli dologról, ami nekem nem volt annyira tiszta a szövegben. Aztán zavarba jöttem a saját kérdéseimtől, mert rájöttem, hogy nem kell mindent megmagyarázni. Így van és kész! A kérdés az, hogy mit akarok vele kezdeni. Illetve nem csak én: egy olyan alkotócsapat jött létre, amelyben mindenki egytől egyig hozzátett az előadáshoz, formailag és értelmezésileg egyaránt. Közös alkotás volt ez, ami nagy öröm. Ezúton is köszönöm Fruzsinak ezt a bizonyos autonómiát, mert ő maga is elmondta nekem többször is: bármit csinálhatok. Köszönöm, hogy csinálhattam, csinálhattunk bármit!
A Vid napja zenei világa az elektro és a balkán keveredése.
V.B.: Szerencsémre nagyon jó embereket sikerült ide is találnunk (Vörös Ákos és Arif Erdem Ocak – a szerk.)! Pedig kezdetben senki nem értette, mit is szeretnék: destruált balkán zene. Ez volt az instrukció. Valami zajszerű, hogy ne lehessen konkrét műfajt meghatározni. Azt akartam, hogy a töredezettség ne csak a szövegben és a díszletben (Huszár Kató – a szerk.), hanem a zenében is megjelenjen.
Ilyen tematikájú drámáknál nehezebb húzni a darabból?
V.B.: Nem egy klasszikus dráma, lineáris történetmeséléssel, ráadásul rengeteg filozófiával, nem volt egyszerű húzni. Kisebb blokkok kikerültek, de értelmi szempontból nem sérült az anyag.
D.F.: A dráma első verziója körülbelül százharminc oldal volt, ez értelemszerűen vállalhatatlan, sőt szükségtelen. Először Kárpáti Péterrel dolgoztunk a jelenetek kifaragásán, ő volt az egyik mentorom a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Azóta is hálás vagyok neki, hogy nem tűri a sunnyogást és nem bocsátja meg a szépelgést. De ez Beára is igaz: egy pillanatig sem hagyta, hogy gyáva legyek.
Takács Géza és Sipos György
Lement a bemutató hétvégéje. Lesz utóélete az előadásnak?
S.B.: Persze! Június 8-án megyünk vele Szegedre, ahol a Régi Zsinagógában fogjuk játszani, de előtte még lesz egy előadás a Stúdió K-ban, aztán szeptembertől folyt köv.
