Új világ jéghideg istene

|

Henrik Ibsen: Brand / Nemzeti Színház / POSZT 2015

Trill Zsolt játéka nem ereszt a halálos szorításból. És nem ad föloldozást.

„Élni művészet. Ne feledd.”
(Henrik Ibsen: Brand, 1865)

Súlyos, nehéz, fájdalmas, fölzaklató, unalmas, egyhangú, sziporkázóan változatos. Mikor milyen. Elsőre nem vonz.

Zavarba hoz.

„A Brand túl szomorú, túl hosszú, túl intellektuális, és érzelmileg túl nyugtalanító ahhoz, hogy valaha is népszerű legyen.” Írja a darabról egy kortárs amerikai. „Ezen kívül ott van még a jelentős probléma, találni egy színészt, aki elég erős ahhoz, hogy Brand karakterét eljátssza.” Zsótér Sándor, a Nemzeti Színház előadásának a rendezője megfordította.

Talált egy színészt, aki mindenre képes, és keresett neki szöveget.

Nehéz, összetett szöveget. Ha úgy vesszük, Brand nem ember. Ágáló kiáltvány a kor ellen. Trill Zsolt feladata volt, hogy embert alkosson belőle. Ibsen erősen indít. Brand, a protestáns lelkész, „akinek a vallás egyfajta morális fanatizmus”, halotti torra indul. Istent megy temetni, aki már ezer éve gyengélkedik. Ejnar, a festő szerint Brand beteg. A festő szerelme, Ágnes, beleszeret. A generációnk beteg, meg kell gyógyítani – vallja Brand a norvég hegyvidék hideg poklában fagyoskodva.

S útnak indul ebbe a pokolba…

5E2C2485 (1140x760) (2)

Trokán Nóra, Trill Zsolt, Mátyássy Bence

Brand a lázadás maga. A hazáját elhagyó Ibsen minden bizonytalanságát, dühét, keserűségét, szétroncsolt világképét magán hordozza. Brand megöli magában istent. A szelíd, jóságos istent öli meg, a közösség istenét, a kaporszakállút. De teremt másikat helyette. Vadat, haragvót. A szelíd szakállas istenkép helyett Brandé a pusztító isten. Ezzel a kultikus aktussal teremti meg. Megy eltemetni. Ez az ő lázadása isten ellen, a nyomor társadalma, az éhség, az emberi szutyok, a szenteskedő frázisok, a meghunyászkodó gyávaság ellen. Megy a hidegben, a szélben, a jégben. Megy, mert megcsömörlött. Tudja, mit akar, mégis bizonytalan. Zavarodott és összezavar. Fanatikus, de megvet minden fanatizmust. Jéghideg izzása éget. Porba dönt mindent. Családot, közösséget, reményt és reménytelenséget, hitet és hitetlenséget. Le kell-e rombolni mindent az új megteremtéséhez? Egyik nagy kérdés.

5E2C2427 (1140x760)

“Látjuk a fákat, körmünk alatt jég, érezzük az otthon szenvedő melegét.”

A Brand én-dráma. Az ibseni életút adott pillanatának darabokra hullt világnézetét, örvénylő lelki viharait rögzíti. A pillanatot, mikor a harminchét esztendős Ibsen elhagyja hazáját, majd vesz egy nagy levegőt, és szétfeszíti írói gátjait. A pillanatot, mikor a norvég valóságot a vágyott Itáliára cseréli, s az önkéntes száműzetésben megteremti éppen aktuális drámai önmagát, a fanatikus Brandot. Egy lázadóan modern drámai költeményben (melyet eredendően nem színpadra írt) szakít a fáradt romantikával, s gyanútlan olvasóját a valósággal szembesíti: az élet minden ízében életveszélyes, s tegyen bármit is, e világon nem fog nyugalomra lelni.

Bejött neki.

A Branddal elismert drámaíró lett. Azzal együtt, hogy nézetei egyszerre felszabadítóak és fanatikusan túlzók. Hogy emberi tisztaságot és becsületet követelő hősével már-már túllépi a józan ész határait. Képzeljük csak el, mit tesz Brand a környezetével, ha családját – így, úgy – mind a halálba küldi pusztán azért, hogy végsőkig kitartson a „mindent vagy semmit” rigorózusan tisztességes elvrendszere mellett. Elveszítve ezzel a kicsinyke gyermeket, akit a lelkészi nyájára tekintettel nem visz el békésebb vidékre a zord gleccserek és magas hegyek halálos szorításából – anyát, feleséget… Képzeljük, mit látott addig, ha a történet elején úgy indít, hogy megöli a saját istenét… És képzeljük, mit fog még látni a történet végéig… S miközben teljes környezetét porrá zúzza, mi marad benne legbelül… Marad-e szeretet Brandban? Másik nagy kérdés.

Ezt a taszító világot kell a néző számára vonzóvá tenni.

5E2C2568x (1069x713)

“Játszi kedvvel bolyongja, ugrándozza be a széles színpadi teret…”

Zsótér megküzd a mumussal. A hideglelésbe pusztult, aprócska gyermek bűbájos szellemét hús-vér alakként jeleníti meg, aki játszi kedvvel bolyongja, ugrándozza be a széles színpadi teret. (Nevét nem tudjuk, szemérmesen elhallgatja a színlap.) Ez a másfél éveske nem akármilyen gyerek. Ő pont „az” a kisgyerek. Simán meggyőz róla, hogy ő az egyetlen, aki eljátszhatja ezt a szerepet. Sziporkázóan izgalmas már önmagában is, hogy nem lehet eldönteni, mi a betanított szerepe és melyek a spontán megnyilvánulásai. Szélsőséges érzelmekkel telített jelenléte súlyos jelentéseket hordoz. Picinyke lényének különleges bája ellenállhatatlanul ellágyít, másik oldalról tragikusan szívszaggató, megkerülhetetlen mementója az ordító veszteségnek.

Falramászás is van. Zsótérosan. Ezúttal a gleccseren imbolygó, kapaszkodó Brandék zuhannak le majdnem a terem falának keskeny pereméről, körmük szakadtáig kapaszkodva a gleccserfalba. Valóság s fikció egy pillanatra összemosódik, miközben további színpadi akciók vonják el vagy terelik rá a figyelmet a rímekbe szedett, dallamdús szöveg pokoli bugyraira valamifajta felettes szándék szerint… (Fordító: Kúnos László, Rakovszky Zsuzsa.)

5E2C2479x (1140x760)

Trill Zsolt, Törőcsik Mari

Ágnes, a kisgyermek anyja lágy szelídséggel kínál fel mindent, amit csak Brandnak adhat. De neki ez kevés. Elveszi a gyászát is… Trokán Nóra, nincs kétség, Zsótér-színész lett. Kiismerhetetlensége, elvont szépsége, különleges, bizarr tehetsége megtestesít valamit abból a világból, amelyről a rendező mesél nekünk.

Hideg, zavaros, ellenséges, fojtott érzelmekkel teli világ ez.

Törőcsik Mari reprezentálja a szélsőségeit. Két ellentétes jellemet mutat ugyanazzal a külsővel. Ugyanazok a hangsúlyok, nyafogások, kikacsintó báj, önironikus mosoly – mégis két külön univerzum. A pénz mámorában vergődő anya és a nem evilági Gerd, aki jégtemplomot vizionál a jéghegy csúcsára, s a történet végén Brandot Jézussá avatja.

A többiek sorsa pusztán Brand tükrében jelenik meg. A karácsonyfa ágai közül kikandikáló bíró (Mátray László) a hatalom maga. Az üresfejű, az éhesen ötletekre vadászó, a társadalmi szükségleteket látványos szólamokra redukáló. Az orvos, a prépost, a harangozó, az iskolamester…

És akkor ott van Brand. A szenvedő. A mindent kiirtó vihar. A kegyelmet nem ismerő szeretet. A világot megmentő pusztító.

Trill.

Lehetetlen végigkövetni a rezdüléseit. Minden pillanata érzelmekkel telített, minden gesztusa morális állásfoglalás. Minden érvre van egy ellenérve, minden igenjében ott a nem. Nem hagy kétséget abban, hogy minden kétséges. És abban sem, hogy Brand világmegváltása veszélyes. Sorsokkal játszik egyetlen pillantással, egyetlen hangsúlya világokat tár fel. „Élni művészet. Ne feledd.” Löki oda, mintegy útravalóul, a festőnek. Az élni szót nyomja meg, azaz – nem festeni, nem írni, nem halni – élni a művészet.

Nem a művészet a művészet itt, hanem maga az élet…

Brandot megkövezik, majd végül megdicsőül. Kétes dicsőség ez. Halott anya, halott feleség, halálba engedett gyermek kíséri. Trill Zsolt játéka nem ereszt a halálos szorításból. És nem ad föloldozást. Az csak Brandnak adatik meg.

5E2C2607 (1140x760)

Trill Zsolt, Trokán Nóra     Fotók: Gordon Eszter

Mire a végére jutunk, a fájdalom erősödik, a zavar marad. Ámult rettenettel figyeljük az új iránti vágy pusztítását. A feltartóztathatatlan rombolást. Ezzel együtt nő az otthonosság érzése is. Elhelyezkedünk az ibseni világban. Látjuk a fákat, körmünk alatt jég, érezzük a szenvedő otthon melegét. Megtanultuk, milyen a kint és a bent, megmelengetnek a messzi jégtemplom láthatatlan fényei…

A Nemzeti Kaszás Attila Termében a terasz ablakain át elénk tárul a város. Belül fehér kanapé, Ibsen fjordjai és hegyei… Hófehér műbőrbe, műanyagba fogalmazva… Brand kívül az erkélyen, már megkövezve, kétségbeesett tekintettel a februári hidegben. Előjönnek Schöpflin Aladár rigorózus sorai. „Olyan tájakra vezetett, amelyekre nem kívánkozom vissza.” A néző belegondol. De akkor hova.

Henrik_Ibsen

Henrik Ibsen

Az írás szerzőjének megjegyzései:

„Ha nem bírok építeni, én leszek az, aki mindent lerombol maga körül” – írja Ibsen Rómából 1867-ben. Meglepő kijelentés. Kivéve azoknak, akik olvasták a két évvel előbb született Brandot.

Végül 1885-ben Stockholmban mutatták be a darabot. A premiert az egyik résztvevő így jellemezte: „Hat és fél órát tartott, éjjel fél egykor lett vége. A hölgyek, már amelyik túlélte, a végére a kísérőik vállán szunyókáltak, a férfiakon a ruha kigombolva…” Ezt követően a Brand ritkán került színpadra. Norvégiában csak a következő században mutatták be. 1904-ben.

Akárhogy is, a Brand izgatja a modern színházat. A Royal Shakespeare Company 2003-ban vitte színre Ralph Fiennes-szal a címszerepben… „Brand az az ember, aki megpróbálja megfogalmazni a hitét, de nem szavakkal, hanem azzal, ahogy éli az életét.”

„Hős vagy gazember? Vizionárius próféta vagy fanatikus fundamentalista? – teszi föl a kérdést a híres esztéta, Michael Billington a The Guardianben Fiennes alakítását látva.

CÍMKÉK: