Mit lehet tudni a nőkről?

|

Tündértánc – Nővarázs

Hiába élvezetes a mutatványos, karneváli atmoszféra, a cirkuszi kísérlet magvához – az alkotásokhoz és az egyetemes értelemben vett nőhöz – nem visz közelebb.

Fotók: Fővárosi Nagycirkusz

Újranyitott a Fővárosi Nagycirkusz, s az első bemutató Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár rendezése, a Tündértánc – Nővarázs nevet viselő cirkuszi tárlatvezetés. A neves intézmény már jó ideje szorgalmazza a narratívabb, kísérletezőbb produkciók előállítását, előtérbe állítását, s ebbe a sorozatba illik a pandémia utáni első előadás is.

Az újranyitást hatalmas kavalkáddal és egy teljesen új rendezéssel ünnepelték: koncert, állatsimogató várta a közönséget már-már majálist idéző forgataggal. Nem csupán az előadás narratív kerete, hanem a nemzetközi fellépők közreműködése is okkal keltheti fel az érdeklődést. Egy dolog biztosan garantált, ahogyan a Fővárosi Nagycirkusznál ez megszokott: a művészek magas színvonalú teljesítménye. Az előadás műfaji meghatározása cirkuszi tárlatvezetés. A darab előadásszerű megközelítése párhuzamban áll a rendes, azaz megszokott cirkuszi show-műsor felépítésével. Ennek megfelelően a porondmester szerepében itt egy kiállítás kurátora, vagy inkább tárlatvezetője fogad, aki egyrészt felvezeti a szereplőket, másrészt egyfajta rezonőrként kimondja a tanulságokat, s irányítja a befogadás folyamatát. A kiállítás képeit a néző nem egyedül szemléli: egy kislány szemszögéből követi végig a történeteket, amelyek képek által bontakoznak ki.

A porondon különböző festmények (digitális reprodukciói) várakoznak letakarva, hogy felfedhessék magukat, amelyekhez híres szobrok pózai alapján beállított női élőszobrok is társulnak. A képek és emlékművek kiválasztásánál láthatóan fontos szempont volt a nemzetköziség és a stílusbeli, korszakbeli sokszínűség. Helyet kap Leonardo da Vinci, Frida Kahlo, Gustav Klimt, Jan Vermeer van Delft és Pablo Picasso festménye egyaránt – a teljesség igénye nélkül –, ahogyan Kristen Visbal, Jacky Poulier és Gillian Wearing szobra is – csak a híresebbeket említve. Minden kép egy-egy hangulatot, pillanatot, s ezzel együtt egy-egy női archetípust jelenít meg, amit a meg-megelevenedő szobrok vizuálisan még inkább megerősítenek. Leginkább a korból adódó nemi szerepeket mutatják be, amelyek szerint a nő – kislány, testvér, szerelmes asszony, kismama, anya, nagymama. A felidézett szobrok azonban eredetileg sokkal többről tanúskodnak. A kismamát ábrázoló Poulier-mű – La Mulâtresse Solitude – egy olyan felszabadult rabszolga nőről állít emléket, aki a rabszolgaság ellen harcolt, a francia kolóniákon bebörtönözték, s végül bitófán végezte a börtönbeli szülés után mindössze egy nappal. Erről azonban nem esik szó, kizárólag a terhesség ténye hangsúlyos, az odaadás, a szerető, féltő védelem, amit az anya nyújthat. Címszavakban ugyan egy óriási kivetítő hirdeti a bátorság, harmónia, kitartás, egyenlőség, elszántság feliratokat, azonban nem igazán lehet ezeket mihez kötni. Felvillan az önmagukért kiállni tudó, határozott, feminista jogokért küzdő nő is, amelyet Gillian Wearing Millicent Garrett Fawcet szobra testesít meg.

Az előadásban Fawcet aktivista léte azonban elhomályosul: csak utalások szintjén merül fel, s a felszín alatt olyan mélyre bújik, hogy nem egyszerű észrevenni. Ennek a nőalaknak pedig legfontosabb tulajdonsága a kora lesz (a szobor az 50 éves Fawcet-et ábrázolja): az előadás kontextusában ő a szerető, mosolygós, engedékeny nagymama… A tárlatvezető állítja, a kislány egykor majd olyan lehet, mint ezek a nők, ha odafigyel arra, amit a kiállításon tanulhat. Hasonlóképpen a női sorsok, szerepvállalások elsikkadásához, a művészek életművéről, ars poeticájáról, alkotói stílusáról sem árulnak el többet. Ez azért is sajnálatos, mert a program célkitűzése az, hogy a művészeteket összekapcsolva közelebb vezesse nézőit más művészeti ágakhoz: jelen esetben a képzőművészethez. A híres festők alkotásai talán nem ismeretlenek, de hátterükről, könnyen lehet, aki nem szakértő, igencsak keveset tud. Ugyanez érvényes a fel-felbukkanó kevésbé híres alkotásokra is, amelyek általában szorosabban kapcsolódnak a cirkuszhoz: artistákat, erőemelőket, légtornászokat ábrázolnak. Gondos, odafigyelő és átgondolt tervezés eredménye a tárlat – akár a szobrokban megbúvó női sorsok kerülnek górcső alá, akár az, ahogyan a festmények által áttételesen is látható a cirkusz. Ezen az úton továbbhaladva veheti fel a fonalat a mutatványok egymásutánisága, újrajátszva az egyes képeken látható jelenetet. Az előadás show-jellege miatt azonban a mélyebb tartalom elvész, s így nehéz közelebb kerülni magához a kiállításhoz.

A szobrok és a jelszavak, amelyek hozzájuk kapcsolódnak – a színházias keretet alkotják csupán. A laza értelemben vett cselekmény inkább a festményekből indul ki. Az első felvonásban jellemzően női előadók vesznek részt, míg a második részben ezt a koncepciót lazábban értelmezik, s a kontextus helyett ilyen módon a tradicionális cirkuszi mutatványok és a nagyobb, jellemzően férfiakból álló csoportok kerülnek előtérbe.

A szenvedélyes, ám gyengéd nő archetípusát kelti életre a Duo Fossett hangaperzs száma. Krich Noémi és John Laci Fossett párosa egyfajta létrán egyensúlyoz, amely a levegőben lóg. Az erő, az ügyesség és a mozdulatok kecses kivitelezése teszi játékukat feledhetetlenné. No meg az is, hogy képesek egymást megtartani akár egyetlen szájpecek segítségével, több méter magasan, biztosíték nélkül. Vérfagyasztó és ámulatba ejtő a látvány. Nagyon magasra teszik a lécet a darab első artistamutatványával, amely alapján egy magától értetődő kérdés fogalmazódik meg – mi jöhet még?

A Kolev Sisters párosa a kölcsönös, testvéri bizalomról (Demétre Haralamb Chiparus Le secret című alkotása nyomán) és az ezáltal maximalizálható teljesítményről tesznek tanúbizonyságot. Emelőszámukban újragondolják a hagyományos pozíciókat: minden megtartott pózt egy kicsit tovább facsarnak, húznak, nyújtanak.

Az artista mutatványok között elmaradhatatlan a bohócjáték. A Planshet Theatre pantomimes lányai énekelnek, táncolnak, és az alapvető artista kunsztokat is gond nélkül hajtják végre. Játékuk ígéretes, ám kiforratlan, vicceik, jeleneteik inkább aranyosak, mint humorosak, és gyakran fulladnak önismétlésbe. Nagy előnyük a közönséggel való interakció – mint a bohócszámoknak általában –, s ez idő alatt mindenki megkeresheti az artistákat nézve a padlón landoló állát.

A Rocksisters formáció progresszív, merész illúziószáma a nőiséget teljesen más oldalról közelíti meg, mint a többi szereplő. Extravagáns, dominaszerű jelmezükkel és határozott, provokatív mozdulataikkal vonják el a figyelmet a cselről bűvészmutatványaik során.

Az Odyss Dorjoo akrobatái elképesztően hajlékonyak. Igazi kígyónők módjára lépik túl a gerinc rugalmasságának hétköznapi mértékét. Magánszámuk inkább a technikára, mintsem a show-szerűségre koncentrál – ez a mutatvány darabon belüli elhelyezése kapcsán nem a legszerencsésebb. A mongol lányok ugyanis egészen a darab vége felé jutnak a porondra, s produkciójuk egyszerű eleganciája, kifinomultsága idegenként hat a nagy fináléhoz közelítve.

A tematika alapjaként szolgáló óriásképek végig a manézs felett lógnak – kivéve a légtornász mutatványok alkalmával –, s így a képtár érzete mindvégig megmarad. A zenekar előtt is egy képkeret van, ami különösen ötletes, hiszen így a zenészek is a tárlat szerves részévé válnak: mágikus, mozgó festményalakok. Felettük egy óriási LED-fal ad vizuális megerősítést. Hol a szóba kerülő festményeket láthatjuk kivetítve, hol a mutatványok egy-egy lassított pillanata elevenedik meg újra. Ez utóbbi kissé elvonja a figyelmet a porondon zajló eseményekről – a csoportok fotója és neve a mutatványok után pedig kiszakítanak a tárlatvezetés illúziójából. Ugyanakkor jó tudni, a művészek is csak emberek, s a kunsztok mögött nem valamiféle túlvilági hatalom, hanem sok gyakorlás áll.

Hiába élvezetes a mutatványos, karneváli atmoszféra, a cirkuszi kísérlet magvához – az alkotásokhoz és az egyetemes értelemben vett nőhöz – nem visz közelebb. Nagy kár, mert minden adott lenne hozzá: jó ötlet, igényes megvalósítás, nagyszerű művészek. A cirkuszi tárlatvezetésből azonban főként a cirkuszi jelző érvényes az előadás egésze szempontjából – azt viszont mesterfokra emelik. Mit lehet tudni a nőkről? Egy mozdulatuk, gesztusuk, egy fintor vagy mosoly száz szónál is többet ér. A mutatványokban ez tökéletesen érvényesül, míg az átvezető szövegekben kevésbé. Az egyetemes nőiségről nem kell hosszasan elmélkedni. Megfigyelés, empátia, tapasztalás – ezek vezetnek a megértéshez, a tudáshoz.

Tündértánc – Nővarázs. Rendező: Fekete Péter. Bemutató: Fővárosi Nagycirkusz, 2020. 07. 18.

CÍMKÉK: