Törőcsik halhatatlansága

|

Bóta Gábor írása

Törőcsik Mari saját bevallása szerint bemutatón még soha nem játszott jól. A premierjei előtt a konyhájában ült elbizonytalanodva, hogy ez neki nem sikerül majd.

Fotó: Gordon Eszter

Ezen nem segítettek a kitüntetések, a vitathatatlan sikerek. Menetrendszerűen ott volt benne a kétely, hogy te úristen, képes-e a feladatot megoldani. Mindig elhitte, hogy nem. És azt állította, hogy premieren ő még jól nem játszott. A pályája elején tíz évig küzdött azzal, hogy miután a Körhinta című filmben nyújtott fantasztikus alakításáért jókora nemzetközi hírnévre tett szert, itthon színpadon nem fogadták el. Akkor még nem tudta eléggé a szakmát.

Elsős gimnazistaként, a Nemzetiben Júliaként láttam először színpadon. Sztankay István volt Rómeó. Major Tamás rendező, Brecht elkötelezett hazai propagátoraként, Shakespeare remekművéből is németesen kemény, szikár produkciót csinált. Fuccs lett a megszokott, szép, buja, mediterrán díszletnek, amit Zeffirelli pompás filmjében azóta is csodálhatunk. Szürke, sivár dobozokat tologattak díszlet gyanánt a színen. Ezek között, és az általam látott előadáson fél ház előtt, küzdött a szerepeikhez többek szerint már túlkoros két színész. Bukás lett a végeredmény, amit méltatlannak tartottam. Lenyűgözött a szenvedélyük, irigykedve bámultam lángoló tekintetüket, átéltem a szerelmesek szétszakítottságának tragédiáját, és rájöttem, hogy ehhez nem kell feltétlenül „körítés”. Nem kell, hogy a díszletek, jelmezek bűvöljenek el, nem szükséges hozzá harsogó fiatalság sem. Ha van két ilyen kiváló művész, nyugodtan rájuk lehet bízni bármit. De a közönség zöme ezt nem fogadta el.

Tudott emelt fővel megbukni később is. Mert belevágni igen merész kísérletekbe, amelyekkel, ha esetleg akkor nem is aratott különösebb babérokat, tovább építették a pályáját. A jeles rendező, Anatolij Vasziljev állította színpadra a Művész Színházban Dosztojevszkij A nagy bácsi álma című művének adaptációját, ami wágnerien hosszúra sikerült. Megint nem volt kosztümös filmekhez fogható látvány, mindössze néhány tonettszéket rakosgattak ide-oda a deszkákon. Vasziljev otthon akár féléves próbaidőkhöz szokott, néhány hét alatt nem sikerült ilyen ménkű nagy feladattal megbirkóznia. Mégis fölöttébb fontos volt, ami létrejött, mert nyilvánvaló volt a kvalitás, a hatalmas nekiveselkedése a színészeknek, az, hogy kibillentették őket a komfortzónájukból, és ez majd később kamatozik számukra. Törőcsik is igencsak lényegesnek tartotta, hogy eljátszhatta Maria Alekszandrovna Moszkaljovát, akkor is, ha ezt tízszer sem tehette meg.

Naphosszat a fákon, Csiky Gergely Színház, Kaposvár

De nem véletlen, hogy miután az egész ország aggódott érte, mivel rutinvizsgálat közben, 2008-ban összeomlott a keringése, és a klinikai halálból hozták vissza, Vasziljev-rendezéssel tért vissza a szakmába. Az egyik legkolosszálisabb alakítását nyújtotta. A Naphosszat a fákon, Marguerite Duras drámája, egy francia gyarmatokon élő anyának cirka 40 perces monológjával kezdődik, aki sokáig nem látta a fiát. Váratlanul meglátogatja Párizsban. Gyűlölet és szeretet egyaránt lángra lobban közöttük. Törőcsik a ménkű hosszú monológja közben állt velünk szemben, és végeérhetetlenül mondta a szöveget. Hú, de el lehet unni az ilyesmit! De nem akkor, ha ő csinálja. Ott dekkolt a törékeny, csaknem csontra soványodott, bámulatos akaraterővel rendelkező nő, aki, ha törik, ha szakad, helyre akarja állítani a kapcsolatát a fiával. Szerep és valóság összejátszott, mert Törőcsik is helyre akarta állítani a kapcsolatát a színpaddal. Megvolt hozzá a vasakarata, amivel mindig is rendelkezett. Szerencsére megmaradt a memóriája is, hogy ilyen pokoli mennyiségű szöveget megtanulhasson. A betegségéből azonban visszamaradt, hogy nem tudta mozgatni a jobb kezét. Nem volt ez zavaró sosem. A gesztusait „áttranszponálta” a bal kezére, annyira, hogy színpadon nem is különösebben vettük észre, hogy nem mozog a másik.

Emlékezetes szerepek tömkelege van mögötte, miközben azt állította, hogy „volt 5-6 estém és néhány pillanatom”. Ezalatt azt értette, hogy amikor úgy istenigazából „elszállt.” De ennél én is sokkal, de sokkal többre emlékszem. Például ugyancsak ifjúkoromból a Nemzetiben Ben Jonson komédiájára, a Bertalannapi vásárra, amiben csupán néhány percig láthattuk. Kurtizánt adott cirkuszi harsánysággal, felszabadult ripacsériával, bővérűen, elementárisan. Berobbant a színpadra, kicsit ott volt, majd „kirobbant”, és a meghajlásnál hatalmas tapsot kapott. Ehhez már szüksége volt mestersége teljes tárházára, pillanatról pillanatra felépített szerepformálásra, poentírozó képességre, parádés humorra, sőt, ebben az esetben gúnnyal vegyülő szarkazmusra, a hatáskeltés tudományának rafinériájára.

A nyolcvanas évek elején operettben is láttam, a József Attila Színházban, A régi nyárban, már anyaként.  Az egyik bravúros jelenetben, a szerepe szerint, a lánya pasiját kellett elcsábítania. Bevetette a női fortélyok teljes tárházát. Vonzó volt, csábos és szellemes. Bájosan csacsogott, de a csevejbe fullánkos megjegyzéseket tűzdelt. Amikor már megfőzte a fiatalembert, kifordult a közönség felé, és pikírten, de mintegy olyan középkorú nőként, aki most maga előtt is bizonyított, lezser iróniával csak annyit mondott, hogy „nincs még baj.”

Ibsen: Brand         Trill Zsolt és Törőcsik Mari         Nemzeti Színház        Fotó: Gordon Eszter

Zsótér Sándor megfőzte, hogy a Maladype Színházban, azaz egy lakásban, falatnyi helyiségben többekkel együtt öltözködve, pár centire a nézőktől, játssza el Marcellinát a Figaro házasságában. Szerette a kihívásokat. Zsótérnak kötélnek állt a Nemzeti Színházban is, ahol szintén káprázatos produkció lett belőle. Ibsen Brand című drámájában a nagy fantaszta címszereplő fiának ő volt a túlzottan is kemény, racionális, abszolút két lábbal a földön álló anyja, aki mindenáron őrzi a családi vagyont. Tudott dermesztően rideg lenni, ugyanakkor szeretetteljesen lágy is.

Több mint negyven évig kitartott harmadik férje, Maár Gyula filmrendező mellett. Azt nyilatkozta róla, hogy ő volt az egyetlen férfi, akin nem tudott túllépni. Maár rendezte vele a főszerepben a Déryné, hol van? című filmet, amiért a tán legrangosabb filmfesztiválon, Cannes-ban, megkapta a legjobb női alakítás díját. Több országban is ünnepelték ezért a teljesítményéért. Különös paradoxon, hogy a film itthon nem lett siker.

Utoljára Mészáros Mártával forgatott. Ez az Aurora Borealis: Északi fény. Ebben már nagymama. Magába sűríti a kelet-közép-európai létet, ahogy tulajdonképpen a Körhintában is tette. Ugyanolyan boldogan ragyog fel az arca, mint egykoron, és ugyanolyan fájdalmasan kámpicsorodik el. Csak most már látszik rajta a nagyrészt leélt életének az öröm- és szenvedéstörténete. Ez kell Máriához, aki rettenetes titkot őriz, mint ezen a tájékon olyan sokan. Színházban utoljára az általa is meglehetősen szeretett Brecht, Galilei élete című darabjában a 73 esztendős főhőst adta, aki a világtól elzárva, teljesen lehetetlenné téve is szabad tudott maradni, megőrizte gondolkodó- és alkotó képességét. Törőcsik bölcsessége, élettapasztalata, szakmai tudása összesűrűsödött benne, ismét Zsótér rendezésében.

Brecht: Galilei élete, Nemzeti Színház          Trill Zsolt és Törőcsik Mari          Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Tavaly novemberben, nyolcvanötödik születésnapja előtt felhívtam. Rögtön fölvette a telefont, de meg kellett kérdeznem, hogy ő-e az, nem ismertem meg a hangját. Némiképp nehézkes volt a beszéde, de érthető, tudtunk kicsit diskurálni. Valahogy a távolban, Velemben is köztünk maradt, úgy is, hogy már régen nem lépett fel. Mindig érkeztek róla hírek, érdekelte az embereket. És reményeim szerint azon kevés színész közé tartozik, aki most, hogy fájdalmasan itthagyott minket, majd halhatatlanná válik, így köztünk is marad.

Törőcsik-dosszié

CÍMKÉK: