Aurora Borealis: Északi fény
A történet lényege, a mai ízlésre formált extrém fordulatokon innen és túl, a kimondás kényszere. Annak az igazságnak kényszere, amelyre nem rakódhat annyi szégyen, annyi fájdalom, annyi félelem, hogy akár évek, évtizedek távlatából ne akarna a felszínre törni.
Tóth Ildikó, Törőcsik Mari
Az agg Mária egy sokatmondó levél hatására kómába esik. Fölépülésén a családja sorsa múlik. Kiderül-e valaha az a generációkat meghatározó, mocskos és fájdalmas titok, amelyet az idős asszony több mint hatvan esztendeje fogcsikorgatva őriz…
Érdekes látni, ahogy az elmúlt húsz-huszonöt évben a klasszikus művészfilm (bizonyos mozzanataiban legalábbis) látványosan próbálja felvenni a versenyt a kor ízlését egyre szélsőségesebben kiszolgáló közönségfilmmel. A jelenségben nincs semmi természetellenes, hisz az úgynevezett művészfilm is „közönségfilm”, a közönség kegyeiért harcol. Az elismert alkotó, a magyar filmművészet nagyasszonya, a nyolcvanhat esztendős Mészáros Márta legújabb munkájában a történet váratlan, teljességgel kiszámíthatatlan fordulataival igyekszik leginkább megfelelni a kor igényeinek. Ehhez a nagyon komoly (és nagyon komolyan elhallgatott), már-már dokumentarista igénnyel föltérképezett, itthoni viszonylatban revelációszerű tematikához, a háború utáni apátlan nemzedék megaláztatásban, üldöztetésben, szexuális abúzusban fogant, identitászavaros sorsához azonban ilyesfajta – mai kor diktálta – művészi eszközzel közelíteni különösen súlyos terhet jelent.
A néző ugyanis a történet minden mozzanatától a legapróbb részletekig menő hitelességet várja.
Egy-egy kalandosan izgalmas, ám az érzelmi befogadás szintjén nem kellően megalapozott fordulat rosszabb esetben az egész történetet hiteltelenné teszi. Való igaz, a közelmúlt e fájdalmas szeletének tanulmányozása súlyos terhet ró a nézőre, amelyet nem árt ellensúlyozni. Ám a „krimiszerű” szerkesztésmód, amely rétegenként hántja le az elhallgatás, a szégyen, az önvád igazságot elfedő sűrű szövedékét, hogy végre eljussunk „a valódi tettesig”, a maga túlfokozott váratlanságaival szolgáltat ugyan nem várt izgalmakat, cserébe azonban a történet életszerűségét áldozza föl. Bár ezzel együtt előnyökkel is szolgál.
Az családtörténet rétegenként fölfejlő fordulatai nemcsak hogy elfogadtatják, egyenesen méltóságteljessé teszik a történet lassúságát.
Cserhalmi György, Tóth Ildikó
Hősei abból a ma már hatvan fölött járó nemzedékből kerülnek ki, amelynek tagjai az 1955-ig szovjet megszállás alatt lévő Ausztriában megerőszakolt nők utódai, vagy olyan „szégyenben fogant“ szerelemgyerekek, akik szintén apátlanul nőttek föl, legalábbis vér szerinti apa nélkül, és sokáig semmit sem tudtak a származásukról. Ha egyáltalán megtudták valaha… A film szerint az osztrák kutatók négyszázezerre teszik az ilyen jellegű erőszakos cselekmények számát.
Mészáros Márta a fiával, Jancsó Zoltánnal, és állandó forgatókönyvírójával, Pataki Évával e tényekből kiindulva írta meg azt a történetet, amely az 1953-ban Ausztriába szökött, majd idős korában visszatelepült, magyar Máriáról és Bécsben fölnőtt, sikeres ügyvédként praktizáló lányáról, Olgáról szól. A történet lényege, a mai ízlésre formált extrém fordulatokon innen és túl, a kimondás kényszere. Annak az igazságnak a kényszere, amelyre nem rakódhat annyi szégyen, annyi fájdalom, annyi félelem, hogy akár évek, évtizedek távlatából ne akarna a felszínre törni.
Mert az elhallgatott igazság védtelenné tesz. És aki hallgat, az agressziót követ el.
Törőcsik Franciska
(spoiler)
Máriának, mint később kiderül, valóban jó oka van elhallgatni családja elől az igazságot. Ugyanazon a napon, ugyanabban a bécsi kolostorban szüli meg gyermekét, amikor legjobb barátnője, az osztrák Edith ad életet szerelme, a szovjet katonaorvos kisdedének. Edithet elviszik, az ő gyermeke is Máriára marad. S mikor az újszülöttet követelik rajta, Mária a saját gyermekét adja oda Edith kislánya helyett a szovjet hatóságoknak. Később ezt úgy magyarázza Olgának, hogy már a hasában is érezte a benne növekvő élet idegenségét. Akkor, mikor még nem tudta, hogy a magzat a grófi származású magyar szerelmétől vagy az őt megerőszakoló szovjet katonák egyikétől származik. Amikor még nem szembesült a kicsi kozákosan vágott szemű arcocskájával. Nos, igen. A néző álla valóban leesik. Azután elkezd gondolkodni. Mária, aki saját bevallása szerint több, mint hat évtizeden át rendületlenül kereste Edithet, s akinek a halálhírére mélységes kómába zuhant, vajon, szívesen megvált volna-e fogadott gyermekétől… Egyáltalán, szerette-e… És hogy a vér szerinti gyermeke iránt táplált anyai érzés valóban lappanghatott-e hatvanegynéhány évig, mielőtt a felszínre tört… Vagy hogy a baráti önfeláldozás valóban legyőzheti-e a Mária esetében tragikus sérüléseket szenvedett, de mégiscsak legősibb, legelemibb emberi érzelmet, az anyai ösztönt…
Egyszóval, hogy nem csupán egy rosszul alkalmazott filmes eszköz-e ez a valóban letaglózó fordulat.
(spoiler vége)
Így vagy úgy, Törőcsik Marit nem lehet zavarba hozni. Játéka a pillanatokból építkezik. A valóságos történelem valóságos vérzivatarait átélt képzeletbeli Mária képzeletbeli sorsának minden pillanatát hitelessé teszi. Tóth Ildikó Olgája egész jeleneteket, a fiatal Máriát adó névrokon, Törőcsik Franciska szerepéből adódóan egész történetszálakat játszik el hitelesen. Más szóval maximumra pörgetik mindazt, ami a forgatókönyvben rejlik. Egészen az utolsó képek giccsbe hajló érzelmességéig.
Törőcsik Mari
Van egy jelenet a filmben, Törőcsik Mari jelenete, akinek a valódi betegségét megejtő tapintattal és érzékenységgel foglalták bele a történetbe. Mária a régi holmijai között kutat, egy fiókszerűséget próbál kirángatni. De nem elég hozzá az egyik keze, szükség lenne a beteg, kacska kezére is. Egy darabig próbálgatja, aztán belátja, hogy nem megy. Segítség nélkül soha nem fog sikerülni. Filmtörténeti pillanat. Ezért az egyért már érdemes volt az Aurora Borealist leforgatni.
Az Aurora Borealis: Északi fény a Magyar Film Adatbázison
