Gyermeki énünk néma sikolya

|

Brecht: Galilei élete / Nemzeti Színház

 

Ezek a testek bármire képesek… Távcsövet formáznak, szelíden kerengő bolygókat, egész világegyetemet vagy azt a levágásra váró, búsképű libát, amely azon frissiben megsütve kerül az elaggott Galilei bendőjébe.

 

Galilei_1_eorifoto-4305

Trill Zsolt, Törőcsik Mari

„Minden a legnagyobb rendben, az ÁNTSZ szerint nincs pestisjárvány.“

(Galilei élete – fordította: Ungár Júlia)

Jelentik örömmel a pusztító erejű ragály kitörésekor Brecht darabjában a Nemzeti színpadán. Már megint egy orvosnak tanuló író. Brecht, a huszadik századi dráma mindentudója, megújítója, gatyába rázója, egyik leggyakrabban játszott szerzője, az elidegenítés nagymestere, Brecht a megkerülhetetlen, a nagy megosztó, a homo politicus, aki mellbeverően modern szövegeivel tanokban és tézisekben szónokol a színpadról, miközben fogvicsorgató indulattal és tele érzelemmel szemléli a mindenkori esendők szenvedését.

Sokan, akik látják, vagy legalábbis sejtik a kapitalizmus fogyatékos­ságait, szemé­lyes szabadságukért cserébe – melyet csupán látszólag biztosít – elviselik azt. E szabadságban főként azért képesek hinni, mert alig, alig veszik igénybe – írja Brecht a Galilei életéhez fűzött vázlatában.

Zsótér Sándor jó barátságban van Brechttel.

Azzal Brechttel különösen, aki továbbfejlesztve tandrámái főmotívumát, a szükségszerű társadalmi változásért cserébe már nem követeli főhőse halálát. Helyette mutat egy erőtől duzzadó, szenvedélyes Galileit, aki lopni is képes, hogy terjessze meggyőződését, aki magától értetődően vállalja a pestisjárvánnyal járó életveszélyt, hogy befejezze az égboltot kémlelő megfigyeléseit, bizonyítván, hogy a Föld forog a Nap körül, akinek a lánya boldogsága mindehhez képest egy nagy nulla és aki mindezzel együtt eljut odáig, hogy a döntő pillanatban az életet válassza s az egyház kínzóeszközeinek puszta látványára mindenestül megtagadja saját tanait. Rákényszeríti a hatalom, amely a hatalmát félti minden változástól. Brecht mutat egy hőst, aki látszólag gyáván meghunyászkodik, ám valójában ravaszul kijátssza a ravaszdi hatalmat.

A körülmények szorításában képes akár megalkudni is, mégis hős marad.

Már megszokhattuk, hogy a Zsótér-féle rendezői színház a zsigerekig ás le. Van egy gyönyörűen fölépített színpadi karakterünk, egy gyermeki kíváncsiságú tudós, Galileo Galilei. Öröm nézni minden rezdülését. Ahogy embergúlából formált távcsövével az eget kémleli, ahogy csillapíthatatlan szenvedélyével a tudást éhezi vagy a jobbnál-jobb falatokat, melyekkel rendre megtölti bendőjét.

Galilei_sajtofoto_eorifoto-4879

Fotók: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház

Trill Zsolt Galileijének fájóan ellentmondásos, ugyanakkor végtelenül szerethető lénye lendíti előre a sztorit a szárnyalás-bukás-szárnyalás történetgörbén, s karakterének ezt a mozzanatát erősíti föl Törőcsik Mari, aki egy megejtő fordulattal átveszi tőle a börtönévei vége felé járó, idős Galilei szerepét. Törőcsik önreflexiója, azaz a színészi létezés és a tudóslét kópésan kommunikált párhuzama látványosan újraírja a színész és szerep közötti mindenkori határmezsgyét. Amit Trill a figurán belül old meg rabul ejtően hitelesen és mindvégig izzó, sistergő intenzitással, azt Törőcsik (anélkül, hogy akár egy pillanatra is megkérdőjeleződne a figura folyamatossága) egy imponálóan laza vállrándítással saját létezésének a tükrében is megmutatja.

Galilei, miután nyilvánosan megtagadta meggyőződését, megírja főművét, az eretnek tanokat rejtő Discorsit, majd segít a börtönből kicsempészni és ezzel egyidejűleg továbbvinni a világot a legjobb tudása szerint. Zsótér rendezése az „ős-Galileit” mutatja, a megdicsőülő gondolkodót, nem azt a korlátját vesztett, erkölcsileg megkérdőjelezhető, labilis tudósfigurát, akit Brecht – átírva az 1938-as, eredeti változatot – Hirosima bombázása után vetett papírra.

A tudást tovább kell vinni. A megtartott élet árán is. A pillanatnyi meghunyászkodás árán is.

Súgja oda Zsótér Galilei nyelvén. S miközben utolsó leheletéig hű marad a brechti világhoz – a saját habitusához igazítja, megreformálja a reformert. Nem csupán magához Brechthez, de saját alkotói énjéhez képest is érzelmesebbé teszi. A közelünkbe hozza. Nem ad rá esélyt, hogy ne értsük. A legkifinomultabb eszközökkel igyekszik a történet minden mozzanatát a szánkba rágni. Előhívja saját gyermeki énjét, gyöngéd áttétellel becsomagolja valami iskolai cuccba…

És aztán hajrá.

Főszereplőit kiemeli, leveszi vállukról az elidegenítő effektus súlyát (a brechti intelemnek némileg ellentmondva erősen azonosulnak a figurával, egy az egyben élik át), inkább áthelyezi a többi szereplőre s az előadás emberi testekből formálódó látványvilágára. (Az eseményeket megjelenítő, erősen stilizált látvány jó eséllyel a brechti tandráma, a Lehrstück ironikus, ugyanakkor lélektani mélységekbe nyúló értelmezése.) Tanulókat látunk iskolai mezben. Mezítlábas fiúkat tornatrikóban, rövid klottgatyában, lányokat fekete-fehér, nyakig begombolt ünneplőben. (Jelmez: Benedek Mari, díszlet: Ambrus Mária.) A létezés tanulóit, gyermeki felnőtteket, akiket személyes szabadságukban korlátozva tudattalanjuk lökdös előre-hátra kiszolgáltatottan, a szűkre szabott emberi élet iskolatáblákból összerakott, szűkre szabott színpadán. Tekintetükben gyermeki énjük néma sikolya.

Galilei_1_eorifoto-4059

Az egyetemi hallgatók élettől duzzadó bolygóként száguldanak keresztül-kasul Zsótér univerzumán

Ezek a testek ugyanakkor bármire képesek.

Ha úgy adódik, átmennek brechti oratorikus kórusba (zene: Mátyássy Bence, Nagy Balázs, Szép Domán) vagy épp távcsövet formáznak, szelíden kerengő bolygókat, egész világegyetemet akár, esetleg azt a levágásra váró, ijedt szemű libát, amely azon frissiben megsütve kerül az elaggott Galilei asztalára. Az egyetemi hallgatók – Kiss Andrea, Mészáros Martin, Nagy Balázs, Nagy Márk, Szép Domán – élettől duzzadó bolygóként száguldanak keresztül-kasul Zsótér univerzumán s a közlésvágy mindent elsöprő erejét sugározzák a többiek is. Ifj. Vidnyánszky Attila Sartija plasztikus fejlődéstörténet, melyet aztán – átvéve tőle a tanítvány szerepét – Trill Zsolt zár le látványosan. Mátyássy Bence és Kristán Attila történelmi figurák auráját hozzák e mélylélektani realista abszurdba.

És itt van még Trokán Nóra…

Ahogyan Trill az emberben gyökerező örök esendőséggel, Törőcsik a mindenen felülemelkedő aggkor imádnivaló iróniájával vált ki belőlünk csillapíthatatlan szimpátiát, Trokán mindvégig magán hordoz egyfajta imponáló flegmaságot, melynek folytán a halálos komolyan vett szerep minden mozzanata mulatságosan megkérdőjelezi önmagát. Fölsejlik benne – ha egyáltalán létezik ilyen – a „zsótéri színészjátszás” lényege.

Zsótér rendezéseinek szokatlanságához tartozik az a focimeccs, amely Galilei életének világrengető drámai fordulatát van hivatva egy klottgatyás tornatermi összecsapással megjeleníteni. Férfitest feszül férfitestnek, erő küzd erő ellen – mindez akár le is képezheti a Galilei-per eseményeit. Ugyanakkor van egyfajta intim jellege. Ahogy az egész előadásnak. Mintha olyasmit látnánk, amit nem szabadna. Lesütött szemmel pillantunk bele a minket körülölelő valóságba. És ezzel (mint minden jó színház) megajándékoz a kukkolás feledhetetlen örömével.

CÍMKÉK: