Tompa Gábor kolozsvári Hamletje Budapesten, MITEM
Tompa Hamletje komplex világegész. Különnemű elemek szervessé gyúrt harmóniája; generációk érintkezése, miközben mindent és mindenkit homogenizálni akar az egyre erőszakosabb, brutálisabb külvilág.
Szűcs Ervin és Vecsei H. Miklós Fotó: Biró István
A Hamlet tükör, minden kor, minden nemzedék megszemlélheti magát benne. Háborúban, békében, diktatúrában, érzelmi lapályban és a szenvedélyek hegyormain.
Tompa Hamletje komplex világegész. Különnemű elemek szervessé gyúrt harmóniája; generációk érintkezése, miközben mindent és mindenkit homogenizálni akar az egyre erőszakosabb, brutálisabb külvilág.
Ami legelőbb feltűnik az előadásban, a képek zuhatagán és a zenei kompozíción túl, az a szöveg, Arany János textusa. A rendezői választás markáns, már az előadás „világnézetéről” is árulkodik. A produkció maximálisan visszaigazolja a szövegválasztást, sehol semmi archaikus íz, könnyedén gördülnek a mondatok a szereplők ajkán, s elhangozhatnak a már rég szentenciává lett mondatok, „kizökkent az idő”, „gyarlóság, asszony a neved” stb. Takarékosan adagolt vendégszövegekkel egészítették ki, dúsították föl az alkotók, Visky András dramaturg, Tompa Gábor rendező és alkotótársaik Arany nem avuló, ám nemesen patinázódott, mégis pátoszmentes szövegét. A vendégtextusok szinte észrevétlenül simulnak Arany fordításához, az alkotók, mondhatni, hibátlanul beszélik Arany János nyelvét. A „hátország”, a szövegvilág tehát konzervatív, s így ágyaz meg a kortársi tartalmaknak.
Kézdi Imola és Bodolai Balázs Fotó: Biró István
Tompa robusztus előadása mindenekelőtt sokszínű, némiképp eklektikusnak látszik, ám mégsem az, mert a különnemű hatáselemek harmonikusan illeszkednek a rendezői koncepcióba. Amiből kibomlik egy emberi-társadalmi csapdában vergődő autonóm ifjú képe, aki úgy akar birokra kelni a külvilág aljas eszközeivel és elnyomó hatalmaival, hogy közben magától értetődően őrzi személyiségének integritását. Hamlet nemcsak a züllött udvarral küzd, s persze Dániával, ahol „rohadt az államgépben” valami, hanem egyénisége démonaival is, a magánnyal, a testbe való bezárkózással, a depresszióval, a szerelmi traumákkal, az egykori barátok árulásaival és így tovább. Bebábozódva létezik, mintha valamiféle burokban vagy anyaméhben lebegne, önálló entitásként, valahol a lét és a nemlét határvidékén. Ebből a meditatív-gondolati buborékból ráncigálja ki erőszakosan a szellem megjelenése, az apai parancs a bosszúra, s társainak, a Wittenberg-csoportnak az erkölcsi támogatása.
Az atyai szellem valódi szellemalakot ölt az előadásban. Távol, balra, a színpad magasában fehéren világító üvegkoporsóba zárt holttest úszik át lassan – mintha csak Mantegna kiterített Krisztusát látnánk –, s a szellem akaratát a médiummá transzponált Ophelia (Tőtszegi Zsuzsa) angyali éneke közvetíti. Hamlet így közvetlenül a túlvilággal, az érzékivé tett szellemvilággal, a látomásszerű nemléttel léphet közvetlen kapcsolatba, miközben csillagmesszi világok választhatják el a királyi udvar vad, technódübörgéses tombolásától. Az asszociációs mező horizontja szélesre tágul; a szellem üzenetét női hang, szerelme éteri dala közvetíti. Hamlet képzeletében gyúl ki ez a látomás? Vagy pszichéjének a mélységes tárnáiban? A női és férfi princípium ilyetén összeolvadása máris mélylélektani talányként mutatkozik meg az előadásban.
Tőtszegi Zsuzsa és Vecsei H. Miklós Fotó: Biró István
Vecsei H. Miklós a világba vetett kivételes férfialakot formálja meg Hamletként árnyaltan, érzékenyen. Egyszerre meditatív és szenvedélyesen kortársi a maga zabolátlan lobogásával s önmarcangoló befelé fordulásával. Titokzatos, magába zárt, tűnődő, végtelenül öntörvényű. Személyiségének burka kemény dió, amit valakinek fel kell törni, ha másnak nem, hát önmagának.
Vecsei Hamletje eszményi királyfi. Töprengő értelmiségi, akire vezérszerep hárul, de be van zárva önnön sorsa börtönébe. Jeges tüzű benső drámát él végig, amiből a külvilágba alig szivárog át valami. Tompa szereplőválasztása a rendezői koncepció fontos eleme; egy fiatal értelmiségi színészikont választ a világirodalom leghíresebb szerepére, aki egyszerre képes megtestesíteni egy egész lázadó generációt a maga tisztaságával, naivitásával, fertőzetlenségével, szenvedélyességével.
Az előadást nézve felrémlett előttem Eimuntas Nekrošius hajdani Hamletje: a litván rendező Litvánia akkori leghíresebb robbanékony ifjú popsztárjára osztotta Hamlet szerepét. Tompa Hamletje színész, költő, szövegíró, színházcsináló, máris a huszonéves nemzedék emblematikus alakja. S az sem elhanyagolható mellékkörülmény, hogy budapesti művész játssza Kolozsváron a címszerepet. Lám, a távoli műhelyek termékeny kölcsönhatása ma is megvalósulhat.
Vecsei H. Miklós és Tőtszegi Zsuzsa
Tompa sokféle hatáselemmel operál, s kétségkívül egyfajta modernitásra, összművészetre törekszik, mikor a látvány, a zenei háttér (eredeti zene: Vasile Șirli), a koreográfia, a mozgóképes vetítés, a hangkulisszák és -effektek szimbiózisát hozza létre, a szereplők intenzív jelenlétén túl. A cél a technicizált fogyasztói univerzum, s ennek tagadásaként a gondolkodói aszkézis összeszikrázásának megjelenítése, akárcsak a súlyos kolozsvári A velencei kalmárjában. A látvány, Both András díszlete minimalista, de szellemileg letisztult, sűrű gondolati tartalmakat hordozó. A hatalmas üres térben, amely időről időre másféle tónust, derengést, megvilágítást kap, csak egy pici doboz látszik az előtérben. Előbb arany palásttal borítva, majd felszáll a királyi ékesség, s csak egy piros, fémvázakkal határolt kuckót látunk, amelyet hangosan zörgő redőnnyel lehet lezárni. Ez Hamlet cellája, meditációinak tere, ahonnét az előadás egyik kulminációs pontján dühödten szórja ki a könyveit. Ide, ebbe a pici kazettába zsúfolja majd be Hamlet az udvari népet a precízen komponált egérfogó-jelenetben. Hátul, a derengő háttérben egyszerű vízparti vaskorlátot látunk, mögötte a semmi, pontosabban tenger, sirályhangokkal, a víz zúgásával. A színpad síkjában baloldalt futópad, amelyen valamely szereplő, legtöbbször a királyné, Gertrud gimnasztikázik, mintha csak hajszolná magát tovább és egyre tovább, megállás nélkül. Mert aki nem halad előre, elpusztul.
A szereplők viszonyrendszere aprólékosan kidolgozott, némely relációban az erotikus kapcsolatok is felerősödnek. Rosencrantz (Imre Éva), Guildenstern (Pethő Anikó) és Claudius között, példának okáért, de Hamlet és Gertrud kapcsolata is több az anya-fiú vonzalomnál.
A jelmezvilág is a végletes viszonyok tükre; Bianca Imelda Jeremias jelmezei színesek, pompázatosak, az uralkodópár hatalmas bundái, Rosencrantz és Guildenstern rikító zöld és piros parókái jócskán elütnek Hamlet és követői – a Wittenberg-csoport – puritán fekete öltözékeitől.
A rendező és Visky András dramaturg részint csontra húzták a szöveget, részint elég szabadon bántak a jelenetekkel, ám beavatkozásaikat szinte mindvégig visszaigazolja a produkció. Aminek sarokpontja, számomra legalábbis, az egérfogó-jelenet: nincsenek színészek, akik eljátszanák Gonzago megölését, az alvó királyt Claudius (Szűcs Ervin) játssza, a királynét Gertrud (Kézdi Imola) maga alakítja, s a gyilkost, az álnok királyi fivért maga Hamlet adja. Nemes pátosszal zengenek az elrecitált költői szövegek, s Hamlet csele, a züllött uralkodópár leleplezése pompásan működik. A kelepce lélektana, csavaros pszichológiája kivetkőzteti magából a trónbitorló királyi párt. Ha valahol, hát itt zökken ki az idő, végképp.
Imre Éva és Pethő Anikó
A bravúrosan kivitelezett jelenetsor megmutatja, hogy ami addig rendezettnek, lezártnak, kereknek látszott, hamar szétesik, szétzilálódik, ha rámutatnak valódi lényegére. Claudius szinte önkívületbe esik, s nem Hamlet, hanem ő őrül bele az önmaga által is felállított csapdába. A színészi alakítások sűrűek, érzelmileg telítettek, s nemcsak Hamleté és a királyi páré, de kiváltképp Opheliáé. Tőtszegi Zsuzsa nem a szokásos, megbomlott elméjű lányt mintázza érzékenyen, hanem az öntudatos, Hamlettel egyenrangú s vele szellemileg is azonos koordináta-rendszerben mozgó erős nőalakot. Aztán látjuk, hogy Ophelia terhes, s nem vízbe öli magát, hanem Claudius pribékjei, ki más, mint a Rosencrantzot és Guildensternt megformáló két bőrszerkós nő öli meg, s hajítja a vízbe.
A rendezés nemcsak a jelenetekkel, de a kellékekkel is meglehetősen szabadon bánik. Így lesz a sírásójelenetből kivetített rádióriport, a gyilkosok pisztollyal ölnek, ha kell. Hamlet és Laertes (Kiss Tamás) a színre eresztett szorítóban bokszolókként küzdenek meg egymással. Az előadás végén felhangzó szólam, „a többi néma csend” után géppisztolysorozatok kattognak, mintegy ironikus kódaként.
A zárlat számomra túlcsordulóan érzelmesnek, artisztikusnak tűnt, az ifjú Hamlet és a gyermek Ophelia jelenete a hegedűszólóval másféle dimenzióba kalauzol.
Tompa Gábor rendezése gondolatilag nem egykönnyen adja meg magát a nézőnek, az asszociációk rendszere ugyanakkor tág szellemi horizontot kínál.
Kézdi Imola, Kiss Tamás és Szűcs Ervin
Ezzel az előadással nyílt meg az idei MITEM fesztivál a Nemzetiben, miközben a szomszédban háború dúl, s tőlünk pár száz kilométerre épp pusztul a világ, milliók menekülnek, százezrek, városok válnak semmivé. A gazdag panorámájú előadás anélkül, hogy aktualizálna, a szétzüllő világ kollízióit is képes magába olvasztani.
A fesztiválnyitány zsúfolt nézőterét látva csak sajnálni lehet, hogy a kolozsváriak nem játszhatták el legalább kétszer a Hamletet Budapesten. Bizton megtelt volna újra a Nemzeti.
