Való világ a Bolkonszkij-kastélyban

|

Tolsztoj: Háború és béke / Vígszínház

Ha az itt-ott fölbukkanó látszatmodernséget lebontjuk róla, lényegében Tolsztoj regényének hagyományosan földolgozott történetét látjuk a napóleoni háborúk dúlta Oroszországról.

Fotók: Dömölky Dániel

 

                                    „A szerelem Isten. A szerelem élet.”

Oktatja Andrej Natasát, belefáradva az életbe.

A hely szelleme az öreg Bolkonszkijnak kedvez. Andrej apjának. A  Háború és békét legutóbb Valló Péter rendezte a Vígben s Kállai Ferenc volt benne a legemlékezetesebb, most Hevér Gábor játszik egy nagyságrenddel fiatalabb „öreg” Bolkonszkijt ott, mégpedig úgy, hogy  egyenesen beküzdi magát a történet közepébe. A körülötte dúló háborúk és szerelmek leginkább színes illusztrációk ahhoz a bőszítő bölcsességhez, amellyel a gondjaiba feledkezett, pengeéles gondolkodású, idős Bolkonszkij herceg (le)nézi a körülötte lévő valóságot. Minden húzása ellenszenves, minden megnyilatkozása az érzelmek hiányáról tanúskodik, hogy aztán előttünk álljon egy gőgjéből kivetkőzött, érzelmeire meztelenedett „életdoktor” (netalántán maga Tolsztoj), akinek minden taszító jóslata csúfosan beigazolódik. (Fordító: Morcsányi Géza.)

Alekszandr Bargman erősen színészközpontú előadást rendez.

Ami elsőre nagyszabású koncepciónak tűnik, arról is kiderül, inkább csak sallang, kötelező modernkedés (lásd az előadás legelejét), amely szép lassan lekopik, vagy simán háttérré degradálódik. Az orosz színész-rendező Háború és békéről szőtt gondolatait a par exellence színészi jelenlét közvetíti. Ha az ilyen-olyan kontextusokban fölbukkanó látszatmodernséget lebontjuk róla, lényegében Tolsztoj regényének hagyományosan földolgozott történetét látjuk a napóleoni háborúk dúlta Oroszországról, a tétova Andrej Bolkonszkij, a kislányosan önérvényesítő Natasa Rosztova és a koravén Pierre Bezuhov lassan bontakozó, szövevényes szerelmi szálára fókuszálva, őket emelve ki a számtalan karaktert fölvonultató regényfolyamból. Klasszikus szerelmi történet. Néhol valamivel több, máskor kevesebb.

Nem sokat tesz hozzá a százötven éve született remekmű hagyományos olvasatához.

Király Dániel

Ahhoz a társadalmi elvárásoknak mindenkor megfelelni kénytelen férfi-nő kapcsolathoz, amely gyökeresen változott át, úgy is mondhatnánk, fordult ki önmagából az elmúlt százötven-kétszáz évben. Bach Kata Natasa Rosztovája ugyanaz az elszántan naiv bakfis, mint a regényben. Nagyjából azokat a hagymázas álmokat kergeti szerelmi ügyekben, ugyanazt a férfiideált hajhássza, akár  tizenkilencedik századi álmatag kortársai. Önállóságra való törekvése, látványos felnőtté érése nem sok mai mozzanatot tükröz. Ahogy Wunderlich József saját szenvedélyétől megrettent Andrej hercege is archaikus férfitípust mutat, aki az írói akaratnak engedelmeskedve inkább halálos sebet kap, minthogy megbocsássa a becsületén esett sérelmeit. Hezitálása is inkább tizenkilencedik századi, nem igazán idézi meg a – korunk férfi-nő hatalmi játékaiban sokszor alulmaradó, önnön férfiprincípiumaiért egyre elkeseredettebben harcoló – modern kori férfit.

Király Dániel Pierre Bezuhov grófja az, aki őriz valamit korunk atmoszférájából.

Úgy tesz férfiassá egy eredendően bizonytalan, puhány alakot, hogy érzelmei szorításában egész habitusa, jelleme, életfilozófiája megváltozik. Király Bezuhovja egy azon kevés figurák közül, akik erősítik a történet mai áthallásait. Kár, hogy az angoloktól kölcsönvett (Helen Edmundson-féle) színpadi változat a legkevésbé sem kedvez neki. Főképp azzal nem, hogy a regény legizgalmasabb, legváratlanabb fordulatát – a Natasa-Pierre Bezuhov-szál végkifejletét – gyakorlatilag homályban hagyja.

A másik oldalról viszont kapunk egy elrajzolt, groteszk, nagyhasú, a színpadi történettől végképp elidegenedett Napóleont, akit ifj. Vidnyánszky Attila nem először látott bohócos zsonglőrmutatványai egyfajta főfigurává, időn és téren kívüli sátáni rezonőrré avatnak.

A szerelem nem az életet hirdeti

A játékstílus laza szétszórtsága nem kíméli a többi szereplőt sem. Tornyi Ildikó riadt Lizája megfoghatatlanul lebeg a semmiben, Kopek Janka Hélène-je pedig inkább egy rámenős prostituáltat mutat, mint szenvedélyei tüzelte, kékvérű hercegnőt, s mintha a fivérét játszó Telekes Péter sem kapna elég fogódzót ahhoz, hogy Anatole, a női szíveket porig romboló szépfiú valódi lényét mutassa. A régmúlt figurái bolyonganak a színpadon, arcuk mai, szándékaikkal tisztában vagyunk, de a világ, amely mögöttük fölsejlik, homályba borul. Egy-egy pillanatra egymásra találnak, ezek a kivételezett pillanatok, de többnyire csak lebegnek a térben, akár a kihűlt érzelmekkel halálba üldözött Bolkonszkij hercegné. Igó Éva Anna Pavlovnája jó felütés, de további lehetőség híján az is marad, Hegyi Barbara Rosztova grófnéja az anyaságról mond valami örök érvényűt, Gilicze Márta mint Szonya leginkább a hallgatózásban és a hallgatag szenvedésben jeleskedik. S az apafigurák… Seress Zoltán Rosztov grófja, aki az önfeladás maga, Gados Béla Kuragin hercege, ki tágra nyílt szemekkel, értetlenül szemléli önnön gyermekeit, Borbiczki Ferenc Kutuzovja, aki minden orosz katona atyjának megfoghatatlan fájdalmát mutatja…

Kapaszkodónak megmarad a Bolkonszkij-kastély. Megpihenhetünk benne, valódi, hús-vér figurákkal körülvéve. Elmélázhatunk az ezermesterré avanzsált öreg Bolkonszkij bon mot-in, leánya, a mai jegyeket mutató, Szilágyi Csenge formálta, vibrálóan öntörvényű Marja hamvába holt szerelmi vívódásain, vagy akár Puzsa Patrícia társalkodónőjének modernül pimasz házassági praktikáin…

Jelenet az előadásból

Akárhogy is, a szerelem ezúttal nem az életet hirdeti. Fogja magát és Andrej halálával a semmibe hull. Natasa nem ér révbe, a béke sem béke, hanem háború. Anagrammákat kapunk helyette a hatalmas méretű, fénylő betűkből összerakott címre, amely a színpad hátteréből világít a szemünkbe.

H.Á.B.O.R.Ú.  É.S.  B.É.K.E.

A színészek olykor, mintha mi se történne, megfognak pár betűt, magukkal cipelik, új szót raknak ki belőle. Csak tudjunk, mit kezdeni vele. BORÚS. BÁB. ÚR. KÉS. SEB. BOR. Tablót látunk, homályos hátterű tablót a köd borította múltból. A távoli Oroszországból. Vágyról, sebekről, szerelemről. A csata utáni csendről, melyet halott mezők szélzúgása ver fel. Mi van, ha leporellónak nézzük? Tehetséges színészek kavalkádjának? Színes színpadi forgatagnak?

Mulattatni fog.

CÍMKÉK: