Tolsztoj: Anna Karenina / Újvidéki Színház
A második felvonás az Anna Kareninát játszó Béres Mártáé. Minden, ami az első szakaszban csírájában látszódott a karakterből, itt bomlik ki érett szépségében.
Fotók: Srđan Doroški
Az élet ritkán tapasztalt adománya, ha a szerelmes a kedvesével közös álmot él át. Anna Kareninának és Vronszkijnak ez megadatott. Egy szobát lát a szerelmespár, amelyben egy homályos öregember tesz-vesz az egyik sarokban. Anna álmaiból azonban szép lassan kikopik Vronszkij. Az asszony nemcsak éjjelente marad magára. Mind kivehetőbb és egyre nyugtalanítóbb számára az öregember.
Lev Tolsztoj regényében búvópatakként jelenik meg, mégis kiemelt a szerepe a címszereplő szaggatott (rém)álmának. Anna közvetlenül az öngyilkossága előtt látja a valóságban az álombeli alakot. Az öregember nézi az asszonyt annak utolsó pillanatában, amint az még egyszer szeretne feltérdelni a sínek között, de a vészesen közeledő vonat miatt ez már lehetetlen.
Az 1979-ben, Észak-Macedóniában született Dejan Projkovszki az Anna Karenina című regényből készült rendezése a (rém)álom dramaturgiáját követi. Az Újvidéki Színház előadása bátran hagyatkozik gesztusokra. Főleg a forgószélre emlékeztető első felvonás bővelkedik ilyenekben. Láthatatlan kezek irányította ajtókon keresztül pörögnek és forognak be a tömegjelenetek szereplői. Az első részben senki sem szomorú hosszabb ideig, ahogy a vidámság is hamar tova tűnik. A szituációk pulzáló hangulatát elsősorban Olga Panga koreográfiai adják. A másik erogén zónáit tapogató kezeknek a társasági protokoll sem szab határt.
Feltűnő a színészek akrobatikus ügyessége. Nincs olyan, hogy a test hallgat. A rendezés a legkifejezőbb részekben valahonnan a távolból szóló zene kíséretében szuggesztív képekbe sűríti az adott jelenet lényegét, például azt, ahogyan Anna és Vronszkij egymásra talál. A szerelmespár ruhái alól jégdarabok hullanak a padlóra. Még inkább ilyen a Kitty (Dienes Blanka) kezére pályázó Levin (Pongó Gábor) és Vronszkij (Mészáros Árpád) nagyszerű kettőse. Akrobatika és tánc dönt (átmenetileg) az utóbbi javára. A testek párbajában a felek mindig kicsit feljebb emelik a lécet, mígnem egy majdnem spárgáé lesz a döntés.
A második felvonás az Anna Kareninát játszó Béres Mártáé. Minden, ami az első szakaszban csírájában látszódott a karakterből, itt bomlik ki érett szépségében. A színésznő játékának az erőssége az, amit magyar színpadokon ritkán látunk. Nagy erővel látszik a többfelé szakadt lélek azon a testen, amely egyre nehezebben próbálja őrizni valamikori egységét. A felütésben látott kiegyensúlyozott, energikus asszony a második felvonásra a múlté. Érzelemkitörései sohasem túlzások, vagy szenvelgők. Mindez nem kevés egy ennyire intenzív Canossa-járás esetében. Annának maga a világ lesz kényelmetlen és lakhatatlan. Mélyen belülről indított indulatkitörései a mindenét vesztett nőé, aki nem találja az útvesztő kijáratát. A köröm kaparja az ajtó felületét, az anyai fájdalmában hatalmasra tátott száj üvölteni kész, ám hang nem jön ki a torkán. Máskor éppen ellenkezőleg: csak a hosszasan kitartott kiáltás marad.
Béres alakítását hínárként fonja körül a közelítő halál. Megkapó az ívben változik a kötelességtudó, megbízható feleség a végzet asszonyává, akit eljegyzett a halál. Anna első jelenetében hatalmas órát görget Vronszkijjal közösen. A történet haladtával egyre erősebben szembesül saját múló életidejével. A férje hűtlensége miatt a végsőkig elkeseredett Dolly (Crnkovity Gabriella) sógornője száját még befogja, amikor az saját öngyilkosságáról készül beszélni. A Kareninnal (Német Attila) történt szeretkezése közben csak lötykölődik a bor a kezében tartott pohárban. A következő stációban már az alkarján folyik a piros lé. Végül vörös vonal jelenik meg a szája sarkában az öngyilkossága előtt.
Ha valamit hiányolhatunk akkor az a lassítás a gyorsvonat sebességű második felvonásban. Így túl egyenesvonalú Anna tönkremenetele, nem hangsúlyozódik eléggé a napos oldal. A prózai változat egyik ilyen része az olasz út, ahol felvillan az, hogy a feszültségek ellenére mennyi harmónia (is) rejtőzik Anna és Vronszkij kapcsolatában.
Az újvidékiek produkciójában három pár jár héja táncot. Az örök asszony Dolly és a kurvás Oblonszkij (Sirmer Zoltán) duója a leghétköznapibb, mert számukra a gyerekeik miatt nincs kiút a házasságból, de a társadalmi köteléken kívül talán egyéb is összetartja őket. Kitty és Levin kapcsolata olyan, mint amit elképzelünk magunknak, nem eszményi ugyan, ám az ellentétek nem véglegesek és marad hely az igaz érzelmeknek. Anna és Vronszkij egymásnak rontanak akár a hosszú idő után a mezőre kiszabadult csikók. Az eufóriában sokszor sebzik véresre egymást. Mégis érzéseik emelkedettsége vitathatatlan. A megszokás, az elvárásaik ugyan felőrlik őket, de nem kétséges, hogy a szerelem olyan nyaktörő, amelynek legalább egyszer az életben mindenkinek neki kell vágnia.
Tolsztoj: Anna Karenina / Újvidéki Színház, Thália Fesztivál
A kritika a Thália Színházban látott vendégjáték alapján készült
