Én, a féreg – Nagyváradi Szigligeti Színház
Kovács D. Dániel rendezése és Kárpáti Péter szövege a kafkai, Az átváltozás című művet ugródeszkaként használja egy olyan nézőponthoz, ami túlnyúlik a német szerző morbid és abszurd világán.
Fotók: Dömölky Dániel
Éppen azon vagyok, hogy a Szentendrei Teátrum igazgatójának kérésére egy székkel beljebb üljek, mint ahova a jegyem szól. Közben félig teli kávés poharammal egyensúlyozom, hogy legalább csak a padlóra fröccsenjen ki a barna nedű, a nadrágomat hagyja békén. A felszólítás azért szólt, mert a szélen ülve nehezebben látni az eseményeket, mint középen. Ám amint kezdetét veszi a Nagyváradi Szigligeti Színház Én, a féreg című előadása, rájövök, hogy se így, se úgy nem maradhatok le semmi fontosról, mert a lényeget látom: a közönség részeként én is a színházi előadás mindenkori férgévé változtam csak úgy, mint Kafka kisregényében a főhős, Georg Samsa. Amíg Samsát az élet, addig a közönséget a saját, színházban tett reakciói tették azzá.
Már a telefon kikapcsolására ösztönző felhívás áltudományos, ironikus megfogalmazása sejteni engedte, hogy Kovács D. Dániel rendezése és Kárpáti Péter szövege a kafkai, Az átváltozás című művet ugródeszkaként fogja használni egy olyan nézőponthoz, ami túlnyúlik a német szerző morbid és abszurd világán. Akárcsak az eredeti könyv, Kovács D. is társadalmi kritikát fogalmaz meg a kabarénak nevezett előadásban. A nagyváradi társulat családi, viszonybéli, színházi és mindennapi élettel egyaránt párhuzamba hozható görbe tükröt állít elénk úgy, hogy maguk a színészek is szembesülnek játék közben, mi is van a túloldalon. Ezt a kettősséget harangozza be az előadás plakátján René Magritte A tiltott másolás című festménye is.
A szabadtéri színpadon ténylegesen létrejön az egyik és a másik oldal. Szürke, kopottas szobabelső választja ketté hosszan a színpadot. Szakács Ferenc egyszerűségében sokatmondó díszletének középpontjában egy üveges ajtó áll. Mi, akik az előadás elején féreggé változott Georg Samsával együtt a nézőtéren, azaz Samsa szobájában ragadtunk, ezen az ajtón keresztül látunk be a természetellenesen megvilágított konyhadíszletbe, ahol Samsa anyja, apja, orvosa és főnöke is létezik.
Érdekes színházi megoldás, hogy miközben az ember féreg-léte hat első hallásra természetellenesnek, mégis az úgynevezett „normálisok” nyitnak át a megfelelően megvilágított térbe a kísérteties fénykulisszából. És hogy mennyire szubjektív a „normális” szó az előadásban és a Bíró Bence gondos dramaturgi munkájával gondozott szövegben, arra a színészek szándékosan elkarikírozott, néha harsány játékmódja szolgáltatja a bizonyítékot.
Minden szereplő figurája a féreghez, azaz Samsához és hozzánk való viszonyában és reakciójában értelmezhető. Dimény Levente szigorú és kérlelhetetlen apa karaktere nem fogadja el fia – és a közönség – átváltozását, megérteni sem akarja. Hol a közönség soraiban, hol a színpadon osztja az észt Georgnak, felhasználva Kafka Levél az apámhoz című írásának sorait is. Nem beszélget, nem empatikus, hanem kijelent, kategorizál és pusztán gazdasági érdekeket tart szem előtt. Dimény a teljesen szürreális és nevetséges jelenetek tömkelegében is végig komoly és következetes marad, alakítása ettől is lesz erős és hiteles.
Jó párost alkot az anyát megformáló Tóth Tündével, akinek kifejező arcjátékára nem először figyelek fel. Ő totális undort, a fertőtlenítés mániát és „inkább itt se legyen” attitűdöt képviseli, ami fiú-anya és előadás-néző relációban is mellbevágó. Nem is tudom, hogy Tóth kellően karikírozott, cinikus játékán vagy saját magam nézői kinevettetésén derülök ennyire.
Itt van a minden lében kanál húg is, aki el akarja fogadni a férget és próbálja produkálni magát neki, de közben meg is veti és sikítófrászt is kap. Trabalka Cecília Gretaként is izgalmas jelenség a színpadon. Játéka lendületes, de nem tolakodó, hegedűszólója és az általa szerzett zenei kulissza pedig kellemesen thrilleres és hátborzongató, olykor burleszkes atmoszférát biztosít az előadásnak.
Szotyori József orvosa kellemes orgánuma miatt elsőre szimpatikus, ráadásul ő csodalényként kezeli a férget, amit nemhogy meggyógyítani nem kell, hanem inkább kutatási területté és a saját ürülékét is megevő haszonállattá kéne nyilvánítani. Csakhogy Szotyori játékából kiválóan látszik a figura önös érdeke: nem a jelenség, nem a tartalom, hanem a féregből származó saját haszna érdekli.
Ahogyan a végletekig szeretné kihasználni a férget a Samsához, azaz hozzánk vonzódó, értünk rajongó Tasnádi-Sáhy Noémi Ingridje is. Ő az a kalapos nő, akit Georg még az átváltozás előtt ismert meg, de meghódítani már csak magatehetetlen, később éhezésbe is kezdő féregként tudja, ha tudja. És tudja, hisz tudjuk, hogy semmiféle valós vonzalomról, hanem önös érdekről szól ez az érdeklődés is, amit Tasnádi csábosan, de közben butuskán, ravaszul, de néha túl naivan mutat felénk. Talán az egyik legösszetettebb alakítás az előadásban.
Nincs ez másként ifj. Kovács Levente cégvezetőjével sem, akit pusztán a haszon érdekel. Kovács showman-szerű jelenléte a fogyasztói társadalom jól ismert üzletemberét idézi meg, akinek egy féreg is hasznos, ha termel profitot és egy kétlábú ember is felesleges, ha neki nem származik belőle érdeke.
Kovács D. Dániel mindenféle falat áttörő és a realizmus minden eszközével felhagyó és újragondoló előadásában a közönség férgese is visszavághat – meg is teszi, saját maga paródiájaként. Az akár véget is jelenthető, kiüresedett sötét színpadot nézve egyszer csak megszólal mellettem a korábban is ott ülő Balogh Attila, aki recitativoban, magas fejhangon kezdi ócsárolni az előadást. Előjön az operett iránit igény, a kortárssal szembeni értetlenség és ellenszenv, a többszörösen becsomagolt cukorka, a megcsörrent, majd felvett telefon.
Bár a rendezésben túl hosszú és elnyújtott szerepet kap ez a rész, az tény, hogy elképesztő stand-upot nyom le Balogh, amiben a színlapon is Nézőként definiált Kocsis Gyula partner. Ő képviseli az ellenpólust, azt a nézőt, aki vitatkozik, visszavág, mérgelődik és a végén konkrétan menekülni akarna a nézőtérről, el ettől az előadástól, de minden (kellék)ajtó zárva, nincs menekvés, marad a fejjel a falnak rohanás. Ezt is lehetett volna rövidíteni a több véggel is rendelkező produkcióban, de az csak egyéni ízlés kérdése.
Balogh egyszemélyes nézőparódiáját befejezve kilép, vagyis „kikel” a féreggé vált közönség soraiból, hogy a színpadon már Rolandként elpusztítsa a férget. Bajkó Blanka Alíz hétköznapi jelmezei közül kitűnik Balogh Attila az űrhajóst és féregirtót egyaránt eszünkbe juttató, zöld overálja.
Ha mindenkit a saját érdeke hajt csak, a féreg nem érti a színpadon történteket és a játszók is utálják a férget, akkor jobb, ha az utóbbi inkább távozik. Örökre (?). Kemény ítélet ez a ma színházi közönségéről. is Mégis, Tőtős Ádám higgadt, letisztult és roppant emberi Georg Samsája az, amitől nekem ezután az ítélet után nem sírni, nem nevetni, hanem gondolkodni van kedvem. Ő az elegáns, lenyalt hajú, decens origó a kabaré közepén, aki sokáig velünk ül a sorban, ellenkezik, értetlenkedik, próbál megkapaszkodni a színpadi világban, végül elfogadja sorsát, ürüléket eszik, aztán elmerül a rovarirtó füstjében.
A színészek záróakkordént magukból kikelve, rángatózó mozgásokkal éneklik a színpadon: My life, goodbye. Mi meg féregként ülve maradunk és nyeljük be lassan a füstöt.
