Tasnádi István: Nézőművészeti Főiskola / Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
Milyen lenne a világunk színház nélkül? Elképzelhetetlen. Tasnádi István a 2000-es évek elején mégis felvázolt egy teátrum nélküli disztópikus létszférát Nézőművészeti Főiskola című, méltán elismert és sokat játszott szatírájában. A darabot Urbán András rendezésében vitte színre a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház.
Kucsov Borisz, Mess Attila és Mészáros Gábor
Az egymásra feszülő időkategóriákat működtető előadás bizonyos értelemben kronologikus ívet, más nézőpontból komplett dimenzió-hálózatot rajzol a történethez. Retrospektív szatírjáték keretein belül az „emberi hordák közösségteremtő rítusai” révén rálátást ad a kezdetek kezdetére, a színháztörténet legelső fázisára: a reflektív tudat megjelenését követő nézői szerepkör megszületésére. Majd a nézőforradalom állomásainak felsorolása, a szereplők valóságához viszonyított közelmúlt eseményeinek feltárása által biztosítja a közönség számára, hogy kellő előzetes információk birtokában vehesse fel az előadás jelenének fonalát, mely lényegében egy fiktív jövőt vázol fel. Olyan alternatív valóságot, mely bizonyos mértékben a jelenünkből táplálkozik. Hiszen az elrugaszkodott, szélsőségesen groteszk bohózat visszatükrözi a színházak jelenlegi, és egyben örökös helyzetét: változó okokból kifolyólag küzdenek a fennmaradásért, harcolnak a nézettségért, vagy esetleges szabályozásoktól tartanak. A szereplők belső ideje a külső jelent múltként határozza meg, jelenük pedig – annak minden cselekvésével együtt – egy belső jövő, egy nagyszabású cél elérése felé törekszik: a Nézőművészeti Főiskola növendékeinek példaértékű teljesítménye révén elérni, hogy a kormány elrendelje a színházak újranyitását.
Az utópiájukban újjászerveződött diszciplína diplomás nézőket ölelhet majd keblére, akik fizetett színházlátogatókként biztos egzisztenciát és komoly szakmai sikereket várhatnak a pozíciótól. Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki mindezt meglehetősen kecsegtető ajánlatnak tartja… De a képzés korántsem olyan egyszerű, mint azt bárki sejteni vélhetné. Vancsók Márió tanár úr, az Egyetemes Magyar Nézőművészeti Tanszék alapító tanszékvezetője (Mess Attila), Szagolnyák Imre, az alternatív dekódolás docense és egyben a vállalkozó szelleműek osztályfőnöke (Mészáros Gábor), valamint Színházi László tanársegéd (Kucsov Borisz) komoly követelményeket állítanak az egyetemi hallgatókká avanzsálódott közönség felé, melyek mindegyikének meg kell felelniük, ha abszolválni szeretnének. El kell sajátítaniuk a színházművészet szakmai szintű befogadásának minden csínját-bínját olyan tantárgyakkal, mint a teátrobiontológia, avagy a néző biológiája, vegetatív idegrendszerek blokkolása szeminárium, szék-, illetve nézőtér-tudomány, pislogáseliminációs gyakorlati óra, sírástréning, taps-, illetőleg katarziselmélet. A terminológiai meghatározásokat természetesen mindenkinek értenie kell, s aki nincs tisztában a nézőtudomány specifikus szaknyelvével, akár el is búcsúzhat az oklevelétől.
A tanév eleji eligazítás egyértelműen interakciós jellegű. Vancsók tanár úr utólagos helyzetértékelő, átfogó tanulmánya szerint a végzetes kimenetelű forradalomba torkolló krízishelyzet azért alakult ki, mert nem foglalkoztak eleget a nézővel. Az oktatók mindenkit biztosítottak arról, hogy ebben a felsőoktatási intézményben e kérdést illetően nem lesz ok panaszra, aktív részvételt várnak, „itt mindenki nézni fog”. Az előadás szereplői olyannyira nagy elánnal igyekeznek bevonni a hallgatóságot a közös munkába, hogy missziójuk során még a privát szféra határai sem állhatják útjukat. A módfelett merész rendezői koncepció szignifikáns része a közönség komfortzónájának feszegetése, a nyugalmi állapotból való kibillentés. A velük folyatott látszólagosan kétoldalú kommunikáción, a közvetlenül hozzájuk intézett szellemes kritikákon, tapsoltatáson, vagy ültetésen túl az sem meglepő, ha az egyik színész székük karfájára állva, tőlük csupán néhány centiméterre adja elő kismonológját, vagy a helyfoglalás negatív példáinak demonstrációja közben néhány másodperc erejéig „véletlenül” az ölükben köt ki. Az olyan szélsőséges irányba tartó, már-már végletekig fokozott hanghatások, mint a kivételesen hosszú ideig kitartott idegtépő „ultrahang”, vagy a fém rudak egymáshoz ütögetésének fülsüketítő zaja a közvetlenül érzékszervekre ható stimuláció cselekvési szintjére emeli a kizökkentés, az elidegenítés színpadi eszközeit.
A határfeszegetések különféle válfajai minden bizonnyal a színészek számára is kihívást jelentenek, akik ezekből mindinkább töltekezve egytől egyig nagyon pontosan kimunkált, briliáns alakítást nyújtanak. Mérhetetlen energiaszinten működnek a színpadon, olyannyira, hogy az átlag néző figyelme időnként nem tud lépést tartani a fáradhatatlan, intenzív színészi jelenléttel, de egy-egy meghökkentő, szélsőségesen bizarr történés, vagy jól irányzott poén azonnali visszacsatolásra készteti őket. Az előadás egészére jellemző egyfajta sokkomponenses, főként helyzetkomikumra, ellentétekre, összemosódó ingerekre és hatásokra, ismétlésekre, elszólásokra, szinonimák mögé rejtett direkt utalásokra épülő groteszk, abszurd humor, amelynek némileg elidegenítő hatása jelzi a néző számára, hogy az elé tárt történet a valóságnak csupán egy kifordított reprezentációja. Így a bohózat szereplőinek karakterei a velük való azonosulás helyett inkább kritikus gondolkodásra ösztönöznek.
Mess Attila Vancsók innovatív ötletekkel és találmányokkal forradalmasítani vágyó, kissé modoros karakterében mintha csak egy őrült tudós, egy nagyravágyó médiamogul, és egy meglehetősen optimista menedzser stílusjegyeit gyúrta volna egybe, aki a szórakoztató színház nevében áll a hallgatók elé. Mászáros Gábor Szagolnyák önérzetes, sarkított színészsztereotípiákat hordozó, elvont művészi hozzáállásával a radikálisan ’más’, a kegyetlen színház páncélos lovagja, megszállott szamurája. Kucsov Borisz kissé labilis, gyámoltalan Lacija meg nem értett zseni, a régi nagyok iránt odaadón rajongó alakjában a klasszikus színházi vonal képviselteti magát. A beszélő nevekkel ellátott szereplők különféle szubjektív preferenciái, hitvallásai révén az előadás ütközteti az általuk nagyra értékelt színházi látásmódokat, ugyanakkor mindegyik szemlélet kivétel nélkül az irónia górcsöve alá kerül. Kifejezetten nagy erény, hogy Urbán András a maga és társulata által képviselt formát sem kímélte, az egész előadáson végigfuttatott önirónia talán a legerősebb kontúr mind közül.
Az aktuális vajdasági magyar színjátszásra, azon belül a Kosztolányi Dezső Színház működésére, színészeire vonatkozó utalások szövegbe emelése meglátásom szerint annak lenyomata, hogy az alkotók jelenlegi helyzetükkel közel azonosnak érzik a történetben felvázolt lehetséges fiktív jövőt eredményező problémákat, az állandó küzdés állapotát. Eme lépésük, valamint az igazán modern, korunkat meghatározó technikai vívmányok behozatalának következtében lesz az előadás még inkább mai, és még inkább az övék. A színház-színész-néző triumvirátus viszonyának, egymásra hangoltságának témakörét körbejáró, egyszerre nevetésre és elgondolkodásra ösztönző, örök érvényű darab, mint tarkán sziporkázó anyag feszül a rendező és társulata kezei közt, melyet végül nagy gonddal és precizitással szabnak magukra.
