Tadeusz Słobodzianek: A zseni / Katona József Színház, Kamra
Zseni? Nem zseni? Innentől mindegy is. A szöveg mélyrétegei lennének hivatottak arra, hogy a maga valójában feltáruljon előttünk a történések pontos pszichológiai háttere, azaz a diktatúra természetrajza.
Fekete Ernő és Kocsis Gergely Fotók: Rácz Gabriella
A színház nem csupán művészet.
Az ötlet jó. Venni a múlt század első felének történelmi, színháztörténeti dokumentumait és borzongató sztorit keverni belőle.
Ezerkilencszázharminchét.
Sztálin, Sztanyiszlavszkij (aki színházi módszer néven lett közismert), továbbá egy hatalomittas, mindenféle funkciót viselő, hígagyú kritikus (ez különösen jól hangzik), valamint egy (tényleg a valóságban is létezett) sztálini titkár. A kritikus, mert úgy értékeli, hogy épp ez az aktuális politikai trend, írásában lehordja a hepciáskodó rendezőzseni Mejerholdot, ezért raportra rendelik Sztálinhoz. Oda hivatalos egy másik rendezőzseni, Sztanyiszlavszkij is, aki mindenféle konfliktusaik ellenére igyekszik megvédeni a kollégáját. (Meg Bulgakovot és Erdmant is.)
A szituáció működik. A figurák színpadi valója jól beazonosítható karaktereket körvonalaz. Fekete Ernő Sztálinjának lefittyedő alsó álkapcsa az idiotizmusba csapó jól fejlett manipulatív hajlamot, Máté Gábor Sztanyiszlavszkijának pohos önelégültsége egyfajta morális fölényt. Zseni? Nem zseni? Innentől mindegy is. A szöveg mélyrétegei lennének hivatottak arra, hogy a maga valójában feltáruljon előttünk a történések pontos pszichológiai háttere, azaz a diktatúra természetrajza. (Nyilván ez lenne a cél.) A szöveg mögötti tartomány azonban mintha kisebb elánnal térképezné fel a mélylélektani mozgatórugók koherens rendszerét.
Fekete Ernő és Máté Gábor
Nem szikrázik a levegő, a dialógusok mélyén nem lappang az áldozatok végső kétségbeesése, a modern kor egyik legrettegettebb, legvéreskezűbb diktátorának joviálisba hajló álarca mögött nem egy tömeggyilkos tombol, sokkal inkább egy önelégült manipulátor, aki jól tájékozottan sakkozik a művészeti szcéna figuráival. Nincs belerejtve a tekintetekbe az a fajta páni félelem, ami a mindenkori diktatúra legláttatóbb jele. Elek Ferenc végsőkig alázott kritikusának fizikai bántalmazásba torkolló kioktatása inkább a tényszerűségével hat, Kocsis Gergely titkára pedig pedig, kisebb ijedelmektől eltekintve, otthonosan mozog a gyilkos fenevad világában.
A (ál)dokumentumdrámai elemek közül kikacsintgat ugyan az abszurdba hajló komikum, de hiányzik a műfajok keveredésének különös ízt adó, ugyanakkor harmonikusan összesimuló elegye.
Máté Gábor és Elek Ferenc
Maga a sztori a diktatúra pokoli erővel kirajzolódó pszichológiai háttere nélkül is érdekes. Van egy megértő tömeggyilkosunk, aki kaviárt zabál, (orosz)pezsgőzik és – látszólag vagy nem csak úgy – megérti a testközelbe kerülő alattvalóit. Miközben egyetlen nap leforgása alatt minima kalkula háromezer főbelövést ír alá. Jellemének effajta ellentmondásossága jegyében egy darabig még nem végezteti ki a folytonosan lázongó Mejerholdot, türelmesen megvárja vele Sztanyiszlavszkij természetes halálát. Ugyanezen okból Bulgakovot lehúzza a halállistáról, Erdmant pedig visszaengedi a haláltáborból. Jó, nem Moszkvába. A történet aranymetszésén Sztanyiszlavszkij színházi mindentudóként magyarázza el Sztálinnak, hogyan váljon még sikeresebb diktátorrá. Fekete Ernő figurálisan remekül megalkotott Sztálinja pedig tátott szájjal figyeli. Lelkesen issza az emberi viselkedésben jártas színházi ember szavait. Mi több. Engedelmeskedik neki. Pipát tölt cigarettadohánnyal, kacska kezét zsebéből előhúzza. Nem gyanakszik. Sem ördögien manipulatív hajlama, sem a művészetekben való felszínes jártassága nem védi meg attól, hogy elhiggye, így jobban fogják szeretni…
Fekete Ernő
A diktatúrákban honos fenyegető félelem zsigereinkbe ható érzését (vagyis a katarzist) leginkább az előadás végén megjelenő, történelmileg hiteles halállista váltja ki. Ki hogyan végezte az adott kor emblematikus szereplői közül. (Összehasonlításként Nyikita Mihalkov filmremeke, a Csalóka napfény baljósan elsötétedő atmoszférája tolul elő.) Mindent egybevetve Tadeusz Słobodzianek szövege olyan történelmi dokumentumokra épülő dialógussor, amelyben a szereplőket ismert néven nevezik. Érdekes látni, ahogy a színpadon megelevenedik. Erdman nevének hallatán elmerülhettünk például a Koltai Róbert főszereplésével készült legendás kaposvári előadás, Az öngyilkos emlékképeiben. Azt is Ascher Tamás rendezte. Mindenesetre az „így is történhetet volna” izgalma mindvégig ott kísért a színpadon. Huszadik századi történelmünk rettenetével kézenfogva. A színház nem csupán művészet, jegyzi meg egy adott ponton Sztanyiszlavszkij. Való igaz. Van más is, ami fontos benne.
