SzívHANG: Éljen soká, Regina! / dunaPart4, Szkéné Színház
A színpad berendezése a szinte megváltoztathatatlan határokat jelzi. Innen kitörni, más célokat megfogalmazni, mint amiket az előző generációk akartak, nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen.
Fotók: Csoszó Gabriella
Siratóasszonyok csoportja az évtizedek óta rendkívül zárt és mozdulatlan, általunk alig ismert világból. Vagy még inkább Pénelopé alakmásai ülnek az asztalok körül. Ők azonban nem halotti leplet szőnek, hogy aztán éjjelente szétfejtsék a szövetet, ezzel késleltetve az életüket alapjaiban befolyásoló döntést. Nem a hősre, a hosszas hányódás után Ithakában partot érő Odüsszeuszra várnak, hanem egészen másra, arra a személyre, aki fontos az életükben, mert az a valaki annyi rosszat megtapasztalt már. Ahogyan ők maguk is. Nemegyszer szenvedtek már el bántalmazást, mégis minduntalan teherbe esnek a férfiaktól, akik talán dolgoznak éppen, rosszabb esetben a börtönök lakói. Úgy tűnik, hogy ide csak a háztartást pusztító kérők jutottak el, ezért a remény, a megszabadító hős hiányában, váratlan vendég errefelé.
A várakozás alatt krumplit pucolnak, közben kortyolgatnak a pálinkából. Már készen van a rántott hús, és rotyog a húsleves a tűzhelyen. Az asztalokat színes lufikat ábrázoló viaszosvászon terítő takarja. Szegényes a berendezés, de az ünnepélyesség megadja a kellő atmoszféráját a várakozás perceinek. Mindenki próbálja a legjobb formáját hozni. Pirosra festettek a körmök és a szokottnál csinosabbak a ruhák. Közeleg a pillanat, amelyből nem sok adódik a lányok és az asszonyok életében. Regina érkezik majd hamarosan a kórházból, hogy az ötvenedik születésnapját ünnepelje a rokonai és az ismerősei körében. Ritka, hogy ilyen körülmények között egy nő megélje ezt az egyébként nem túl magas kort.
A művészet ősi funkcióját eleveníti fel és fogalmazza újra az Éljen soká, Regina! című előadás, mert mélyen elgondolkodtat bennünket és gyógyító, felszabadító hatása is van. A cigány származású játszókra ez utóbbi mindenképpen igaz, de talán ránk, a nézőkre is. Az amatőr Báder Renáta, Horváth Róbertné, Horváth Zsanett, Kállai Gergőné, Lakatos Rudolfné, Orgon Ilona és Suha Judit mellett egy hivatásos színésznőt, Sárosdi Lillát láthatjuk a színpadon. Szomolya és Sály közmunkás brigádjainak tagjai mesélik el és élik meg újra saját történeteiket. Az előadást a Sajátszínház.org nevű művészetpedagógia folyamat részeként a SzívHANG műhely hozta létre. Nem a hogyan, hanem a miről bilincseli le a nézőtéren ülők figyelmét és tartja fogva az első pillanattól kezdve az utolsóig.
A kisgyerekek mindentudó elbeszélői és kompetens színészei is saját játékaiknak. Ezt a gyakorlatot alkalmazva Romankovics Edit rendezésében a szereplők mesélés közben megelevenítik a például a kórházat, ahol ötezres fejében hajlandó a főnővér külön szobát, esetleg ágyat biztosítani a műtét előtt álló kisgyerek édesanyjának. A másik megrendítő szituációban nekünk háttal ülve mondják el a szüléssel és az erőszakos elkötéssel kapcsolatos traumatikus élményeiket. A velünk szemben ülő Sárosdi Lilla érzékeny arcán, könnyes szemén minden látszik, aminek látszania kell.
A színpad berendezése a szinte megváltoztathatatlan határokat jelzi. Innen kitörni, más célokat megfogalmazni, mint amiket az előző generációk akartak, nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen. Előre meghatározott minden: a konyha és a gyerekek világa visszavonhatatlanul beszippantja a nőket, főleg akkor igaz ez, ha cigánynak születtek. A viaszosvászonnal fedett asztalok és a gáztűzhely közötti szűkös térben a biliárdasztal fehér golyójaként lökődnek ide-oda a szereplők, a dákót pedig a kegyetlen sors fogja a kezében, és nem engedi ki a markából egy villanásnyi időre sem.
A megelevenített szociofotósorozat és a dokumentumszínház határán mozgó Éljen soká, Regina! a női sors ismétlődő, elkerülhetetlen csapdáiról szól. Az előadás alapján a generációkon átívelő várakozás és a folyamatos fájdalom archetipikus sorsa a gyengébb nemnek. Ahhoz, hogy az előbbiek valamelyest változhassanak több hasonló kezdeményezésre lenne szükség, mint ez a produkció.
Jelen sorok írója a hatvan perc vége felé elhangzó, reményt keltő monológot szerette a legjobban. A fiatal hölgy bizonytalan a gyermekvállalás időpontjában, mert szeretne továbbtanulni. Sajátos passiója részeként sem péknek, sem kézápolónak és műkörömépítőnek nem képezhette magát. Ellenben megalázták, mondván: minek a cigánynak az iskola. De ő többet szeretne, és mi, ahogyan elmondja, azzal a határozottsággal és különös tűzzel a szemében, hiszünk abban, hogy eléri a kitűzött célját.
Az előadást a negyedik dunaPart fesztiválon a Szkéné Színházban játszották.
