Színésznők – Pinceszínház
Jót tesz a Színésznőknek a finom útkeresés, hogy nem akar konkrétan a jelenre utalni, a maga módján konzerválja a színház varázsát, még úgy is, ha a varázs kegyetlen.
Fotók: Pinceszínház
Egyszer II. Károly angol királynak várakoznia kellett a színházban, hogy elkezdődjön az előadás. Mi tart ilyen sokáig?! – türelmetlenkedett a király. A királyné borotválkozik – hangzott a válasz. Akkor mostantól játssza nő! – rendelkezett a király. És ettől a naptól kezdve törvénybe került, hogy női karaktereket, csak nők játszhatnak az angol színpadon. Ezzel a színházi anekdotával magyarázzák a szigetország XVII. századi kultúrája számára szokatlan intézkedést, ám tény és való, az 1660-as évektől kezdve a gyengébbik nem is a világot jelentő deszkákra léphetett. Az első londoni színésznők történetét April De Angelis örökítette meg Playhouse Creatures című 1993-as darabjában.
A színpadi mű Színházi bestiák néven is ismert, Sztarenki Pál az eggyel idillibb Színésznők címet választotta a Pinceszínház előadásához, ugyanezen néven készült el szintén az ő rendezésében 2012-ben a POSZT-ot megjárt zalaegerszegi előadás is, melyet kiskamaszként volt szerencsém látni. Nem titok, hogy a mostani és a 2012-es változat közt nagyon sok a hasonlóság, egyes kellékek, színpadi beállítások, zenék (például az Európa Kiadó Jó lesz című dalának átdolgozása) mintha egy az egyben onnan öröklődtek volna át (a kosztümök, megkockáztatom helyenként ugyanazok, hiszen a jelmeztervező is azonos: Cselényi Nóra).
Bár Sztarenki Pál korábban már megrendezte a Színésznőket, és az évek során nem változott meg radikálisan a véleménye April de Angelis művéről, mégsem mondja ugyanazt, mint tizenegy éve; ez pedig leginkább maguknak a színpadon játszó színésznőknek köszönhető, valamint annak a helyzetnek, hogy a darab épp a hivatás terheiről, az önazonosság kereséséről és a megbélyegzettségről szól, melyik színésznő ne tudna ma ezekről beszélni? Mind erősen és egyedien játszanak, Györgyi Anna egyszerre törékeny és vérprofi Mrs. Betterton, a színházigazgató feleségének szerepében, sajátos helyzet Mrs. Bettertoné: forradalmi újításként vonult be a történelembe – a darab szerint és a valóságban is ő volt az egyik első nő, aki Angilában színpadra lépett, – majd a történelem elvonult fölötte. Sajátosan tragikus, ahogyan Shakespeare nőalakjainak első megformálója azt látja, a művészi teljesítmény már nem számít a deszkákon. Mrs. Betterton avagy Mary Saunderson alakja fontos ellenpont a színház elbulvárosodása mellett, ugyanis az angol színésznőről soha életében nem terjengtek pletykák, nem övezték életét botrányok, ami a korban általános volt a színésznőknél.
A felsoroltak azonban jócskán érintik a fiatalokat: Nagyabonyi Emese alakítja az új generáció egyik képviselőjét, a vérbő és bosszúszomjas Mrs. Marshallt (szintén egy korabeli színésznőről mintázta a szerző), aki szabados életmódja miatt el kell szenvednie, hogy a férfiak szajhaként kezelik. A Bridges Streeten álló Theatre Royal társulatának negyedik nőtagját, Mrs. Farley-t kettős szereposztásban formálja meg Deáky Szandra és Pusztai Luca Lili, az elhivatott művész pontosan tudja, mi az ára annak, hogy játszhasson és hogy ne haljon éhen: a megfelelő ágyakba kell befeküdni. Magában a drámában a két véglet, Doll és Nell a két legizgalmasabb szereplő, és mindez a Pinceszínház színpadán is ekképp valósul meg: Ágens adja az ősöreg mindenes rezonőrszerepét, Jeney Luca pedig a feltörekvő, prostituáltból színésznővé, majd a király szeretőjévé váló Nell Gwynként viszi a prímet. Különleges ez a két nő együtt, valósággal vibrálnak a színpadon, nem lehet nem őket nézni.
Nell Gwyn alakját sem a képzelet szülte: II. Károly király szeretője már gyermekkorában utcalányként dolgozott, férfiakhoz fűződő kapcsolatát kihasználva került színpadra, a Theatre Royal társulatába. Kortársai szerint csinos és szellemes színésznő volt, valóságos celebritásnak számított, akinek darabokat írtak karrierje csúcsán. Az uralkodóval nemcsak szeretői viszonyba került, kapcsolatuk sokkal mélyebb volt. April de Angelis darabjában utal azokra a festményekre, melyeket a király készíttetett Nellről, az alkotások valóban léteznek, az egyiket Peter Lely, az angol udvar kedvelt portréfestője készítette, a képen Nell Gwyn Vénuszként jelenik meg a királytól született kisfia, Charles pedig Cupidóként. Különleges festmény egy különleges világból, persze, nem minden színésznő volt olyan szerencsés, mint Nell Gwyn.
A „színházi bestia” és a király viszonya még jobban táplálta a színésznőkről alkotott rossz véleményt. De maguk az előadások sem segítették azt, hogy a színházat ne tekintsék csaknem egyenértékű helynek a bordéllyal vagy a kocsmával, ahogy a Színésznőkben is tapasztalható, sikamlós darabcímekkel, pajzán témákkal próbálták meghódítani a londoni nézőket, köztük az arisztokratákat. Végül már úgy tűnik, mintha semmi művészi nem érdekelné a nézőt, csak a kivillanó lábak meg a színésznőknek szóló füttykoncert tartja életben a helyet. Doll darabindító monológjában azt mondja, „mielőtt ebből a helyből színház lett, medvéket tartottak benne”. Doll a kegyetlen medvetáncoltatás metaforájával él amikor a színésznők színpadra lépéséről beszél: „Ők táncolnak, és mi húst eszünk.”
Bármennyire hitelesen dolgozza föl a Playhouse Creatures az angol színjátszás ezen szakaszát, a darab mégsem poros, a színésznők kérdései, kételyei máig aktuálisak. Sztarenki Pál rendezésében a tárgyak szintjén is hangsúlyozza a múlt és a jelen szoros kapcsolatát, a színpadon megfér egymás mellett a kötőtű és az epilátor. Jót tesz a Színésznőknek ez a finom útkeresés, hogy nem akar konkrétan a jelenre utalni, a maga módján konzerválja a színház varázsát, még úgy is, ha a varázs kegyetlen. Az egész előadásból árad valami sajátos átmenetiség, mindezt a színpad jelzésértékű falai, kissé próbatermi jellege is erősíti: olyan képlékeny és változékony, mint a színésznők élete, ahol egy rossz szó kerékbe törhet egy karriert és ügyes pillantás fontos emberré tehet.
April de Angelis: Színésznők – Pinceszínház
