Galló Ernő Molnár Ferenc-Kellér Dezső-Zerkovitz Béla: A doktor úr – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat – Rendező: Keresztes Attila Fotók: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
Kisvárda, hőség, évről évre egyre durvább; a légkondis terekben, a hűtött kocsiban, a zsinagógában még csak-csak. Az ember ilyenkor, jobb híján, hajlamos nosztalgiázni, júniusi cudar hidegekről, mondjuk: a néhai várszínház melletti térről, ahol is a vajdasági Tanyaszínház remekbe szabott ironikus profán passióját, az Ilja prófétát néztük anno, és biz’ isten, majd megfagytunk; előttem Gothár Péter didergett, szügyig beburkolózva, zsűritag volt éppen. És felrémlik, ahogy a vásárhelyi Karamazovok várdai bravúrnégyese, Bányai Kelemen Barna, Bokor Barna, Galló Ernő, László Csaba brillírozott a jeges éjszakában, tapicskolt egy vizesárokban, Albu István súlyos, fergeteges és zsigerekig hatoló Dosztojevszkij-fantáziájában; a hajnalba nyúló víg danászásokat nem tüntette el a fagyos légkör. Mondom, a végletek fesztiválja.
Mása: Béres Márta
Áll Béres Márta a kisvárdai fesztivál színpadán, szemben Versinyinnel, aki a zárójelenetben búcsúzni készül éppen, a Három nővér Sebestyén Aba által rendezett, gazdagon kivitelezett szabadkai előadásában. A tűzvész után vagyunk, Mása roppant tubát cipel, szét kellene válniuk a férfival, érzelmesen vagy fájdalmasan, ahogy tetszik, de ott van köztük az ormótlan hangszer, amibe Mása többször szaggatottan beletrombitál az előadásban; mintha a végítélet hangja szólna. Miután a rémséges tubahangok abbamaradnak, és már nincs nála a hangszer, Mezei Zoltán Versinyinje csak téblábol, nem tud mit kezdeni a helyzettel, kimegy fegyelmezetten, ahogy katonaemberhez illik.
A színészi átváltozás ezer színében Dedovity-Tomity Dina (Irina) és Béres Márta (Mása)
Mása meg csak áll némán és mereven néz. Ez is a haláltánc része. A nyitóképekben látott zártsága után Mása kinyílik, feltámad, fény gyúl a szívében, mert megérinti a férfi. Viruló, csillogó nő lesz a kataton magányba zárkózott asszonyból, repked, cikázik, édes mosolyok suhannak át az arcán, még a hangszíne is elváltozik. Béres Márta a színészi átváltozás ezer színében tündöklik Mása szerepében. És mennyi arca van. Ahogy kivirágzik. Ahogy dacosan hallgat. Micsoda bámulatos kőkeménység van ebben a lányosan lágy nőben. Kívülről nézi az életét. A rettenetes házasságát Kuliginnel. A sorsát. Acélos keménysége, asszonyi kérlelhetetlensége átsugárzik a környezetére, a nővérekre is, Kalmár Zsuzsa Olgájának néma méltósággal viselt fájdalmára, takargatott szerelemvágyára, Dedovity-Tomity Dina csillogó, cserfes, kislányos Irinájára, aki előre kezdi látni az életüket, és a játékostársakra.
McMurphy: Barabás Árpád
Bejön a hófehér öblös térbe, a kórházi fehérbe öltöztetett elmegyógyintézeti lakók közé egy szakállas fekete rocker, bőrdzsekisen, Martens bakancsosan, virgonc, könnyű, döngő léptekkel. Barabás Árpád McMurphyként körülnéz a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Száll a kakukk fészkére című, Vladimir Anton rendezte előadásában, kutató, figyelmes tekintettel szemléli leendő otthonát, a kórtermekbe zárt ép lelkű ápoltak furcsa rituáléit. Balra egy hegy méretű, ébenfekete hajú indián álldogál mozdulatlanul, némán, hosszú nyelű ciroksöprűt szorongatva, a hátsó üvegfal mögül a főnéni és segédje regulái recsegnek, a rég betört, kalodába zárt társak körülveszik, vizslatják a messziről jött embert. Barabás McMurphyje a szabad szellemet, a végtelen szabadság illúzióját hozza magával az áporodott levegőjű térbe. Minden szenvedélyes mozdulatából, vad felcsattanásából a lázadás ereje, elemi indulata sugárzik. Szabad vagyok, mit érdekelne engem a szabadság maga.
Figurája robbanékony, őserőt sugárzó, kiismerhetetlenül vibráló férfias férfi
Barabás figurája robbanékony, őserőt sugárzó, kiismerhetetlenül vibráló férfias férfi. Majdnem azt találtam mondani, hogy macsós, de nem, az itt most nem helyénvaló, az a modern idők coolja, király, sirály, brrr. Ahogy súlyosan lépdel, ahogy száguldozik (és nem csak a barátnős bulin), ahogy szikrázik a tekintete, ahogy leszegi a fejét, s cimboráira néz, az egyszerre szelíd, vad, titokzatos és félelmetes is a maga módján. Egy tömbből faragott, önmagával azonos személyiség. Markáns, súlyos alakítás. „Azt érzem, hogy McMurphy szerepében létezem, nem pedig játszom”, mondta az előadás után, Szabó B. Eszter interjújában. És igen, Barabás színpadi létezésében talán az a leginkább figyelemre méltó, hogy mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére, megőrzi figurájának könnyedségét, hihetetlen lazaságát, angyali derűjét.
Mirandolina: Székely Bea
Férfival soha. Bárkivel, csak férfival nem.
Gondolhatja Mirandolina A fogadósnő Mészáros Tibor által a Zentai Magyar Kamaraszínházban rendezett, remek stilizációt és érzelmi csapongásokat vegyítő, pompás mulatságot kínáló előadásában. Székely Bea Mirandolinája nem lehengerlően temperamentumos, inkább finom érzékiségével hódító, megfontolt üzletasszony. Takarékosan bánik az adományaival, még takarékosabban az érzelmeivel. Ott lebzselnek körülötte a férfiak, köztük a pincér, a háziszolga, meg persze a vendégek. Utóbbiak közül egy különös férfiú, bizonyos Rippafratta lovag elég látványosan határolódik el mindenféle közeledéstől, ám a neki járó szolgáltatásokat, úgymint minőségi ágynemű, hibátlanul szervírozott menü, egyebek, kiköveteli magának. Mirandolina és a lovag évődésének, párharcának hullámmozgását mutatja be a szépen komponált előadás. A fiatal vajdasági művész, Székely Bea árnyaltan, élvezetesen játssza el, hogy szilárd elhatározása dacára, a fejben lejátszott meccsek ellenére is szinte észrevétlenül bonyolódik bele a lovag érzelmi hálójába. Alakítása attól válik eredetivé, hogy a szüntelen érzelmi libikóka finomszerkezetét is képes megjeleníteni.
Egyszerre idézi meg a fiatal nő érzéki törékenységét, indulatainak tiszta báját, naivitását
Dévai Zoltán lovagja ellenkező utat jár be. A morc és rigorózus férfiú ugyancsak belegabalyodik a romantika hálójába, s a szerelmi körtánc végén megalázkodva vall szerelmet. Székely Bea szerepformálása egyszerre idézi meg a fiatal nő, Mirandolina érzéki törékenységét, kecsességét, indulatainak tiszta báját, naivitását, ahogy hűvös számítással próbál dönteni az érzelmek viharában. Mészáros rendezésének árnyalt stilizációja a színészi gesztusokban is megmutatkozik, egy-egy imitált kézmozdulat vagy koreografált testtartás tartalmi elemként erősíti föl vagy ellenpontozza a titkolt vágyak hullámvasútját. Mindehhez járul az előadás gazdag zenei világa. A szereplők többsége, ha épp nincs akcióban, egy magaslati emelvényen zenélni kezd, fuvolán, hegedűn, tangóharmonikán, nagybőgőn. Verebes Judit nemcsak Ortensiaként hódít, hanem fuvolaszólójával ügyesen felelget játékostársainak. Hát igen, ahol a társulat ilyen muzikális… Bennem meg fölidéződik egy réges-régi katonás Goldoni-bemutató, amelyben Udvaros, Major, Benedek Miklós és Máthé Erzsi csillogtak-villogtak, pörgettyűzték a szerelmeket és a publikumot. De itt és most a zentaiak másfajta színházi fogalmazásmóddal, üdítő játékkal varázsolták el a közönséget.
Jusztina: Szvrcsek Anita
A fesztivál egyik legizgalmasabb, az érdes magyar valóság dimenzióit érvényesen, olykor mellbevágóan bemutató produkciója lett a Komáromi Jókai Színház Az örökség című előadása. Eleven és késhegyig menő szakmai vitát is indukált a Schwechtje Mihály színművéből készült színpadi átirat. Rédli Károly népzenei elemekkel átszőtt rendezésében a faluszéli mélyszegénység régiójában járunk, ide érkezik a Németországból hazalátogató magyar orvos, hogy a családi örökségével kapcsolatos ügyeket intézze. És kutatni kezd egy elveszettnek hitt roma kisfiú után, mert hírlik, hogy hatvan roma gyereket eladtak pénzért, Svájcba. A krimiszerűen bonyolódó történetben aztán megérkezünk egy cigány anya putriszerű, lerobbant otthonába, ahol is Jusztina, a testileg, lelkileg tönkrement asszony próbálja védeni a maga módján erkölcsi igazságait, hitét, anyai felelősségét.
Szíven üt a görög sorstragédiákat idéző anyakép
Jusztinát a vendég Szvrcsek Anita játssza (utoljára Nyíregyházán láthattam). Dermesztő, kilátástalan az az élethelyzet, amelyről a markáns színészi alakítás szociografikus hitelességgel tudósít. S még megdöbbentőbb az a rendkívül összetett személyiségképlet, az a pszichológiai csapdahelyzet, amelyet a színésznő megjelenít. Hol katatón magányba süllyed, hol magába roskadtan motyog, hol valamiféle szürreális abszurd dráma figurájaként mutatkozik meg. Egy anya, aki elvesztette a gyermekét. Aki mindennél jobban vágyik a szeretetre. Aki azt vizionálja, hogy zsúrt szervez rég nem létező fiacskájának. Eljátszaná a gondos anyát, de a kommunikáció is gondot okoz számára, mert a fájdalma, a frusztrációi felülírnak minden józan érzelmet és indulatot. Szíven üt, megrendít ez a görög sorstragédiákat idéző anyakép. Ránk telepszik, mint valami hatalmas kőtömb. Szvrcsek Anita Jusztináját sokáig cipelhetjük magunkkal.
Puzsér: Galló Ernő
Az idei fesztivál egyik csúcsprodukciója lett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Keresztes Attila rendezte előadása, A doktor úr. Molnár Ferenc korai darabjában sok és sokféle alak tüsténkedik a színen, számomra legizgalmasabbnak mégis a Puzsér ziccerszerepét megformáló Galló Ernő figurája tűnt. Pörög, forog, akrobatikus mutatványokat végez, játszik a testével, a hangjával, a mimikájával, a hangsúlyaival, miközben elképesztő színészi technikával és virtuozitással fogalmazza meg a derék, becsületes és pedáns betörő századelős fogantatású figuráját. Puzsérban ott a slemil kisember is, a dörzsölt kópé, aki akkor is a talpára esik, ha történetesen kötélen lóg a magasban, fejjel lefelé. Galló Puzsérja folyamatosan reflektál önmagára, a színjátszás mibenlétére, a míves komédiázás eszközeire. Minden megnyilvánulása gesztikus vagy verbális poén, s mindeközben, mintegy mellékesen, balkézről, hommage-ként megidézi a halhatatlan magyar komikusok alakját, stilizált beszédmódját, hanghordozását, ironikus, játékos modorát.
Aki még sosem látta Galló Ernő színpadi jelenlétét, az is rácsodálkozhat, hogy milyen gazdag is az erdélyi színházi szcéna
Kabos Gyula visszafogott, lakonikus eszköztelensége, Latabár szertelenül szemtelen, abszurdba hajló gesztikus poézise, a komédiázó Haumann kiszámíthatatlan szeszélye ott villog, zsonglőrködik Puzsér sziporkázó alakváltozásai mögött. A figura gesztustechnikájának bravúrjaiban valamelyest felfedezni véltem az olasz commedia dell’arte mestereinek szellemujját. Mindez aprólékosan kidolgozott, ugyanakkor vérbő humorú, káprázatosan kacagtató előadásban történt, egy kiforrott, erős társulat ensemble-munkájaként. Olyan játékostársakkal, mint Kádár Noémi groteszkig elrajzolt, vonzóan hűvös, elegánsan veszélyes Sárkánynéja, vagy Bokor Barna folytonos hangkulisszákat szolgáltató Singere. Aki még sosem látta Galló Ernő színpadi jelenlétét, az is rácsodálkozhatott, hogy milyen gazdag is az erdélyi színházi szcéna. S persze milyen jó lenne, ha egy ilyen formátumú produkció látható lenne Budapesten is, a Tháliában, fesztiválokon vagy bárhol.
Galló Puzsérja, a pesti vagány fürge, játékos szellem, test és lélek táncoskomikusa.
Viszi is a tejfölt.
Neki legyen mondva. Molnárban, ugye, könnyű, ha már egyszer Puzsér.
(Mindezt, ha igaz, elmondom majd bővebben is.)
