Szép Ernő: Patika / Örkény Színház
A laposladányi elit neverending ultipartijába már rögtön az elején olyan lendülettel csekkolunk bele, hogy az már önmagában is órákra elég.
Fotók: Horváth Judit
– Mocskos ribanc.
– Mind az.
Az előadás kitölti az idejét. (Per pillanat 3 óra 40 perc táján mozog.) Leginkább akkor, amikor nem történik benne semmi. A laposladányi elit neverending ultipartijába már rögtön az elején olyan lendülettel csekkolunk bele, hogy az már önmagában is órákra elég. Azután szép lassan megtörik a varázs, és a Szép Ernő-i széplélek egyre inkább felülkerekedik a Mohácsi testvérek gyilkosan szókimondó faluhelyi naturalizmusán. (Az előadás záróképében jó érzékkel vissza is hozzák némi életfilozófiai többletjelentéssel gazdagítva a jelenetet. Véletlenül se felejtsük el, hol vagyunk…) Szép Ernő lírai hajlama a továbbiakban már nem ilyen elánnal tapad össze a mai Vérmagyarország képével, ahol vérkanokban horgad a vér a sápatag, legföljebb nyomokban lázadó hajlamú menyecskék láttán.
A nagyváros lélektelenségéből érkezett új patikussegéd, aki az idillinek vélt kisközségben keresi az igazit, a maga jelentéktelen álmaival némileg felülírja az alkotói szándékot.
A tollforgató, valamint a darabot rendező Mohácsi István és Mohácsi János újragondolta, átírta, kibővítette a Patika szövegét. Ezúttal nem a primer humor viszi előre a történetet – az most mórikálja magát, rejtőzködőbb, szégyenlősebb, a háttérből pufogtatja a bombáit – hanem a hímsoviniszta magyarhoni rögvalóság meg az ő fájdalmas, csontig hatoló, csak másodsorban röhejes mivolta. A kivagyiság és a feudalizmusba ragadt, mindenen eluralkodó zsigeri idiotizmus. S bár a Szép Ernő-i történet szerint a szép patikusné megszívatja az urát azzal a bizonyos el nem hált, egyéjszakás kilengéssel (lásd patikussegéd), de végül ő lesz a történet legnagyobb lúzere.
Taccsra teszi a korántsem szép reményű, nyomoronc pesti szalonfiú illékony (sosem volt) szerelme.
Jelenet az előadásból Díszlet: Khell Zsolt, jelmez: Remete Kriszta
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a Mohácsi testvérek ezúttal önmérsékletet gyakorolnak. Legalábbis ami a harsogó nevettetést illeti. Legendás humoruk megmarad ugyan, de ellenállhatatlanul röhejes mivolta a szöveghez igazítva illendőbb lett, vagy legalábbis visszafogottabb. (A fent idézett két mondatot is mintegy mellékesen morzsolják el a kártyázó férfiak, olyan halkan, hogy teljesen nem is lehetünk biztosak a tartalmában. Az előadás emblematikus dialógját mindenesetre kellő eleganciával kapjuk meg, mert ha valami, hát ez hozza leginkább közelebb korunkhoz a szöveget.) Ami pedig a mohácsis humorból beleillik, azt rendesen bele is teszik. Gondolok itt a muzsikus cigányt adó Némedi Árpád olyan jellegű megnyilvánulásaira, miszerint Ha nem lesz itt valami, visszamegyünk a Náthás Egérbe. Vagy Felhőfi-Kiss László levitézlett tanítójának helyi sajtót soroló monológjára. Úgy mint: Őszinte Horgász, Úrilányok szemüveg nélkül, Kárpátok Szivárványa…
Ezúttal Kovács Márton zenéje viszi leginkább tovább a Mohácsi-féle oeuvre rejtőzködő őszinteségét és végsőkig felszabadult humorát.
Novkov Máté és Zsigmond Emőke
Mert akárhogy is, az a felszínre tör. Példának okáért a két főszereplő megformálásában. Két generáció, két férfitípus. A fiatal segéd, aki kórosan nincs tisztában a saját érzelmeivel, és a másik, a meglett korú patikus, aki – szomorú kimondani – égen-földön az egyetlen férfi. Miközben (legalábbis Laposladányon és vidékén) szorosan hozzá tartozik, hogy hát istenem, olykor eljár a keze. A patikussegéd Balogh Kálmán szerepében Novkov Máté olyan mértékben jelentéktelen, amilyen jelentéktelennek lennie kell a szerepe szerint. No name, nobody, aki gyakorlatilag nem éri el az adott közösség ingerküszöbét, miközben (oh, Szép Ernő!) elszántan kergeti a magunk közt szólva is ócska, közhelyes álmait. Másik pólusa a férfiérett, korpulens patikus, aki a szemünk előtt lesz olyanná amilyen.
Zsugázó, alkesz, önreflexió nélküli véglényből a társadalom tipikus alfahímje.
Znamenák István olyasmit visz véghez a szerepben, ami ritkán jön össze színpadon. Benne van minden, a kaposvári iskolától kezdve a nettó tehetségig, minden, ami csak eljuthat a színpadtól a nézőtérig. A feleségét adó Tenki Réka töredezettebb, felvonásról-felvonásra újrafogalmazódó szerepe tart egyedül vele. Az asszonyé, aki a reflektálatlan, önfeledt boldogtalanságtól eljut a jól fölfogott, reflektált boldogtalanságig.
És az bizony hosszú, rögös út…
Tenki Réka, Novkov Máté és Kerekes Éva
Szép Ernő három felvonásos darabja, amelyet alkalomadtán három életkép laza füzérének is neveznek, kemény dió. A széplelkű Szépről lefejteni a széplelkűséget a hímsoviniszta vidéki Magyarország javára nem épp hálás feladat. Segít benne Zsigmond Emőke Katijának lágy ívű tragédiája, valamint egy-két lelkes karakterszerep (úgymint Kerekes Éva postamesternéje és Vajda Milán „bűrkabát” Pap Ferkéje), továbbá egy-két színháztörténeti pillanat. Ilyen különlegesség Róbert Gábor vendégművészként elővezetett jegyzője, aki az események alkoholdús forgatagában állva alszik el a színpadon.
Finoman jelezve, hogy a fák állva halnak meg…
