Fejes Endre – Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 / Katona József Színház
Máté rendezése árnyaltan, érzékletesen s roppant hatásosan jeleníti meg a családtörténetben a történelmi kontextust, a nemzedékről nemzedékre örökített frusztrációt.
Péter Kata, Szirtes Ági és Rujder Vivien Fotók: Dömölky Dániel
A hatvanas évek elejének irodalmi és színházi szenzációja volt Fejes Endre remekbe szabott, súlyos regénye s a belőle csakhamar elkészült színházi előadás a Thália Színházban.
Fejes, többek között, azt vizsgálta a Hábetler család történetében, hogy miként is éltek hősei a magyar történelem számkivetettjeiként, a perifériára szorulva, társadalom alatti létbe kényszerítve, akkor, amikor a hangzatos demagógiák által, úgymond, uralkodó osztálynak voltak kinevezve.
A regényből készült színházi szőttest most tovább írta Tasnádi István, így lett a Hábetlerek története egy évszázadot átfogó képeskönyv, történelmi látlelet és szubjektív krónika egy szerteindázó család életéről. Tasnádi hűségesen és hitelesen formálja színpadi alakokká Fejes Endre hőseit. S a Máté Gábor által rendezett előadás sem hibázza el a színházi alakok léptékét: megjelenik a történelem hullámverését, vargabetűit túlélni igyekvő családfő alakja, s a nagy családot már-már heroikus erőfeszítéssel összetartani akaró, szenvedélyes asszony, Pék Mária figurája éppúgy, mint az ifjabb Hábetleré, a testvéreké, Hajnalkáé, Gizikéé és a sok mellékszereplőé, megcsalt férjeké, szeretőké, ellenfeleké. Újra és újra összejön a nagy család, s az ünnepi ebédek idején („Pék Mária halat rántott, túrós csuszát készített”) kibomlanak és összeszikráznak a családon belüli konfliktusok, amelyeket majdnem minden esetben az úgynevezett történelmi háttér motivál, fehérterror, zsidóüldözés, kommunista diktatúra, forradalmak és ellenforradalmak, történelmi léptékkel mérve sóhajtásnyi ideig tartó konszolidációk, amikor is élni kellett volna úgy-ahogy, lélegzetet venni, továbblépni és betagozódni valamiféle egészségesebb társadalmi létezésbe. Ám csak a családi rituálé örök, Pék Mária ellentmondást nem tűrő dühödt parancsai és szitkozódásai, az idősebb Hábetler megalkuvó, a konfliktusokat elsimítani próbáló modora. Vándorol a mózeskosár, jönnek az újabb és újabb nemzedékek, s az ősök semmi mást nem akarnak, mint hogy gyermekeik ugyanazt az életutat járják be, mint egykor ők. Az előadás kitüntetett pontján mondja az öreg Hábetler a már nagyra nőtt családnak: „Kívánom nektek, hogy úgy éljetek, ahogy mi éltünk a drága édesanyátokkal.”
Vizi Dávid és Mészáros Blanka
Máté rendezése árnyaltan, finom érzékkel s roppant hatásosan jeleníti meg a családtörténetben a történelmi kontextust, a nemzedékről nemzedékre örökített frusztrációt, a „zsákutcás magyar történelem” hullámverését. Mindehhez rendelkezésére áll a Katona egységes és erőteljes csapatmunkája, a hibátlan szereposztás, Dargay Marcellnek a szituációkat felerősítő, kiemelő-ellenpontozó zenéje, Füzér Anninak a jellemek, karakterek átörökítését precízen leképező jelmezei, Cziegler Balázs egyszerű, funkcionális, ugyanakkor mégis elemelt, levegős díszlettere, Török Tamara dramaturgi munkája. Ám az előadást mégis a színészi alakítások éltetik igazán. Keresve sem találni hitelesebb Hábetlert Bezerédi Zoltán figurájánál, Pék Máriát Szirtes Ági alakjánál, s robbanékonyabb indulatú, szuggesztívebb ifjabb Hábetlert Vizi Dávidénál. Bezerédi az örökké lázongó és mégis rendre megalázkodó, a kispolgári lét és a lumpenélet között pendliző alakot formál, illúziót keltő szuggesztivitással. (Fejes, ha látná, alighanem elégedett lenne a Katona-beli alakváltozattal.) Szirtes Ági Pék Máriája hirtelen haragú, indulatos asszony, felcsattan, szitkozódik, de persze empatikus és érzelmes is, hiszen örökké csak azon munkálkodik, hogy összetartsa a nagy családot, és elsimítsa az időről időre fellobbanó békétlenségeket. Vizi Dávid nemcsak karizmatikus hőst formál meg az ifjú Hábetler alakjában, hanem hajlékonyan és takarékos eszközökkel vált át időnként a narrátor szerepkörébe.
A Katona előadásának tulajdonképpen minden szereplőjét ki kellene emelni: sűrű emberi sorsok, megélt életek vagy önmagukba zárt tragédiák sora adja ki a figurák galériáját. Fullajtár Andrea Csele Juliként egy kocsmapultnál szétázott fiatal nőt játszik, akinek már minden mindegy, aki bárkinek odaadja magát, csak hogy elfogadtassa személyiségét. De pompás Elek Ferenc önelégült kommunista agitátora, aki ugyan tudja magáról, hogy műveletlen, mégis nyomja, csak egyre nyomja a megváltónak hitt frázisokat. Akárcsak a második rész populista hordószónokaként, aki az újsütetű demokráciában próbálja a tömegbe sulykolni bornírt eszméit.
Jelenet az előadásból
Az előadás második része töredezett, vázlatos, némiképpen kusza is kissé. A konfliktushelyzetek, a jellemek kevésbé kidolgozottak, mint az első részben, igaz, abban Fejes izzó drámaiságú epikai matériája képezte a színpadi megjelenítés alapját. A külső forma, a családtörténet-mesélés megmaradt, a motívumok is vándorolnak tovább; hőseink újra meg újra összejönnek ünnepi alkalmakkor, vitatkoznak, perlekednek, miközben brutálisan betódul a színre a közelmúlt és a jelen idő történelme. Ostoba antiszemita lózungok harsognak a családi asztal körül, némely szereplők az identitásukat keresik, mások az anyagi boldogulást, a fogyasztói társadalom javait. A felvonásban, ha csak villanásnyi időre is, felidéznek pár, ma már történelminek nevezhető eseményt, a ’68-as csehszlovákiai bevonulást, a rendszerváltáskori Gorenje-turizmust, aztán az őszödi beszéd utáni politikai káoszt, a tévéostromot, egy elfuserált forradalom paródiáját. De megjelenik a kilakoltatás is, mint az új világ emblematikus aktusa, az utcára tett emberekkel, s a hatalmi cinizmus arcpirító gőgjével.
A figurák tovább élnek, a viszonyok változnak, csak a társadalmi frusztráció örök. S az új nemzedékeknek már másféle csapdákkal kell szembenézniük: intézményesített manipulációval, egzisztenciális kényszerekkel, érdekből elkövetett bűnökkel. Az immár öreg ifjabb Hábetlert ráveszik arra, hogy hazudjon a manipulált tévéadásban, különben a fia elveszíti munkahelyét, s utcára lökik, mint a többi szerencsétlent. S a családi perpatvarok meg a társadalmi drámák is folytatódnak, csak másféle módon, másféle eszközökkel, másféle léptékben.
Tasnádi Bence és Rajkai Zoltán
Mindezt néhol vázlatosan, néhol képeskönyvszerűen, ám igencsak hatásosan, néhol katartikusan ábrázolja az előadás, amely a Katona ama vonulatába illeszkedik, amely szívós kitartással faggatja jelenkorunk, társadalmi létünk s kortárs történelmünk fejleményeit. Nagy hatású, problémacentrikus, gondolkodásra késztető a produkció, még ha megosztó is, a maga módján. Mert hisz a szélesre tárt horizontú panorámában, a nagyszámú szereplő sorsában magára, netán családtörténetének epizódjaira ismerhet a néző. Jól tették tehát az idei POSZT válogatói, hogy ezt a fajsúlyos és olykor egyenetlen előadást beválogatták az idei pécsi fesztiválra. Mert a közelmúlt és a jelen veszélyzónáival mindig időszerű szembenézni, kortárs drámában kiváltképp.
