Mindenki tudja

|

Beate Teresa Hanika: Soha senkinek – Nézőművészeti Kft., MaNNa – Thália Színház 

Simkó Katalin nagyon egyszerű eszközökkel játszik el szinte minden szereplőt. Ő a fiú, az anya, az apa, s a nővér is.  Meghökkentő látni, micsoda erő van ebben a titkon vörös hajú nőben.

Fotók: Torják Orsi

A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Zrt. TABU KÖNYVEK sorozatában, Győri Hanna fordításában, 2011-ben jelent meg az a német kisregény, melyből Gyulay Eszter dramaturg, Scherer Péter rendező, és két színész, Simkó Katalin és Moldvai Kiss Andrea készített egy tantermekben is forgalmazható előadást, tizenöt éven felüli nézőknek.

Itt, a Tháliában nem csupán egy adott iskola adja a közönséget, szabad a bejárás, vagyis bárki vehet jegyet, aki látni szeretné, mit takar a Soha, senkinek cím, s bárki részt vehet az előadást követő, pszichológus által moderált beszélgetésen is. De azért van itt is egy iskolai alapcsapat, mint később megtudom, az AKG diákjai nézik velem együtt a játékot.

Szenvedélyes, okos előadást látunk. Díszlet nincs, külön világítás nincs, csak a halaszthatatlan mondandó hullámai verődnek a hallgatósághoz. Sok évvel ezelőtt talán pódiumjátékként határoztuk volna meg a műfaját, mainapság osztályterem-színház néven futnak azok a – néha vitatható – produkciók, melyek a színházi élmény védernyője alatt beszélnek a mindenkori együttélés lelki, jogi vagy akár gazdasági buktatóiról, 30-60 főnyi hallgatóság előtt, játékokkal és beszélgetéssel kísérten. A hatás azon múlik, mennyire igaz maga a találkozás, mennyire érti a művész a közönsége problémáját, s elfogadja-e a közönség az előtte állókat. Ez a Scherer Péter által rendezett „beszélgető színház” a legjobbak közül való.

Pedig, ha van téma, melynek rengeteg a lehántandó burka, akkor a családon belüli, gyermekkori abúzus problémája ilyen. Magyarországra is érvényes a nemzetközi adat: 10 gyerek közül legalább hármat ér ilyen balszerencse. Ha kislányokról van szó, három-négy esetben, ha kisfiúkról, akkor tízből egy-két esetben történik szexuális háborgatás. A békén hagyott boldogok felnőtt korukban is értetlenül húzzák fel a szemöldöküket, s ha el is hiszik, többnyire túlzónak tartják a „kiderüléseket”. Pedig egy-egy esetről mindenki tud, s a falvakban, a lakótelepeken, sőt, az osztályokban is mindig akad, aki hallotta már, mi folyik a csukott ajtók mögött. De nincs rá hangosan kimondható szó, csak formátlan, émelyítő sejtés, mi történik a védtelen másikkal. Simkó Kati és Moldvai Kiss Andrea épp a sejtésekkel rendelkezők értő tanúvá válása érdekében hozza elénk a főhős történetét, minden remény szerint elősegítve a megmételyezettek menekülését és gyógyulását is.

Moldvai Kiss Andrea, Simkó Katalin

Farmernadrágban, szürke pólóban ül az első széksor közepén, s hátrafordulva, halkan beszélget a lassan elcsöndesülő diákokkal „Kati”, a tizenhat éves iskolás lány. (A regénybeli Malvina 14 éves, de nagyon is indokolt őt színházilag öregíteni kicsit, hisz a sorra kerülő vallomáshoz lelki- és testi erő egyaránt szükséges, nem beszélve a mindvégig szükséges kommunikációs energiáról.) Majd elénk áll, s elmesél egy történetet, melyből megtudjuk, hogy darabos lelkű, nem igazán jó tanárnak tartott apjával, fejfájásos anyjával, s viháncoló nővérével él együtt, s a nagymama halála óta családi kötelességei közé tartozik, hogy rendszeresen látogassa nagyapját. Ezekre a látogatásokra Lizzy barátnője is elkísérte egy ideig, ám amikor Lizzy elmaradt, a nagypapa viselkedése megváltozott, s fogdosni, csókolgatni kezdte. A fullasztó élményt hiába jelzi a szüleinek, azok – ahogy az lenni szokott – őt hibáztatják, s nem hiszik egy szavát sem.

A nagyapa közelében lakik egy jó szemű, érzékeny, lengyel szomszédasszony (Moldvai Kiss Andrea), aki a töredékes benyomások ellenére is pontosan érzi, mekkora baj van.  Mivel a kényszerű látogatások nem úszhatók meg, a nagyapa közös kádfürdőzésre veszi rá a lányt, s ekkor szinte oktávot lép a történet, beszakad egy kisgyerekkori emlék, amikor a nagymama terelgette be rendszeresen a babácska forma kislányt, várakozó élete párjához, közös „pancsolásra”. A borzalmak akkor kezdődtek. (A kutatásokból tudjuk, hogy az öt éven aluli áldozatok zaklatása sokkal gyakoribb, mint amennyiről tudomást szerez a világ.)

Mind a kisregény, mind a színpadi feldolgozás minőségét mutatja, hogy a rettenetes történet felidézhető formában kerül feldolgozásra. Könyörületes megoldás az írótól, hogy beleképzel a sztoriba egy jóképű játszótéri srácot, akire már csak rágondolni is menekülés. Ráadásul a fiú kezdi érteni, mi történik a furcsán viselkedő lánnyal, s így fölrajzolódik egy remélhető boldogságvonal azon nézők és olvasók számára is, akiknek ez nem adatik meg.

Simkó Katalin nagyon egyszerű eszközökkel játszik el szinte minden szereplőt. Ő a fiú, az anya, az apa, s a nővér is. A különböző színházak és társulatok nagyon is élnek az ő egérke-változatával. Most meghökkentő látni, micsoda erő van ebben a titkon vörös hajú nőben, milyen vonzó ez a fojtottan nőies, száz évvel ezelőtti időket idéző, finom torokhang, melyen telten és szépen énekel is, s mennyire illik rá a szövegben megjelenő rejtélyesség, mikor a fiú azt mondja, „Te itt is vagy, meg nem is vagy itt.”  Ha többször látjuk őt, rá lehet jönni, mi is adja ezt a kettőző lebegést. Ha szemben áll velünk, észre lehet venni, hogy – mint Szendrey Júliáról mesélik – egy leheletnyit keresztbe néz. Csak épp annyira, hogy a sarka ne érje a földet, és csak addig, amíg föl nem csattan valami miatt, s talajra érkezik megint.

Ehhez a játékhoz okosnak és erősnek kell lenni. Nem csak a rögtönzéses pillanatok, a kikerülhetetlen beszólások miatt, hanem azért is, mert a szóba került téma kiveszi az erőt a nézői térdekből. Jó ilyenkor látni valakit, akire tapadhat a tekintet. S ebben az előadásban, a főhőst játszó Simkó Kati mellett föltűnik egy hétköznapi angyal, a varázsosan mosolygó lengyel szomszédasszony, Moldvai Kiss Andrea. Azt már többször észre lehetett venni, hogy Moldvai Kiss Andrea úgy viseli a színpadi ruhákat, hogy azok életre kelnek. Elegáns, kecses, ruganyos, olykor szinte fiús. De hogy a reménység hordozója is tud lenni, az most látható igazán. Olyan jóság árad belőle, olyan életismeret és olyan megértés van benne, hogy tán még villamoson is közelébe húzódna az ember, vagy ha otthon van, kis sámlira ülne, a térde közelébe.

Ehhez a játékhoz okosnak és erősnek kell lenni.

Nagy és szükséges munka, tiszteletre méltó vállalkozás ez a produkció. A történetben a nagypapát – nem egészen tisztázott módon – szélütés éri, a szomszédasszony segítségével pedig kiderül minden gyalázat. A hitetlenkedő szülők eltűnnek a képből, a nővér és a húg képesek megfogni egymás kezét, a fiú pedig, a játszótérről, továbbra is várja a főhőst.

Az előadást követő beszélgetés a kicsit homályos bevezető instrukció ellenére zökkenőmentes, hiteles. A fiatalok mindent értenek. S amikor, jó negyven perc múltán, egy külső látogató, egy egyedül érkező, felnőtt nő szólásra emelkedik, s jelzi, ő az érintettek, a túlélők közé tartozik, egyszerre leperegnek az idézőjelek az estről, s egy résnyire megnyílik a valóság.

Hivatalos információk szerint „a gyerekkori szexuális abúzus 18 éves kor előtt kezdődik, de sokszor felnőtt korban is tart. Az áldozat az érzelmi függőség, szégyen és rettegés miatt benne marad a kapcsolatban akkor is, amikor látszólag anyagilag már független, esetleg el is költözött otthonról.” Nem, nem egyfajta túlhajtott szeretetről van szó, amivel sokan mentegetni próbálják az elkövetőket. A hatalom, a jogosultság hamis érzete és a lealjasult birtoklási vágy munkál ilyenkor. Beszélj róla! – mondják a felhívások. Elégtételt nem kapsz. De ki tudsz jutni belőle.

x

http://www.bantalmazas.hu/segelyvonalak.html  Itt kaphat segítséget, akit szexuális erőszak vagy zaklatás ért, vagy ha érdekli, hogy hogyan támogathatná érintett ismerősét, kollégáját, rokonát, tanítványát. anonim@beszeljrola.hu

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: