Shakespeare: Titus Andronicus – Jugoszláv Drámai Színház, Belgrád, UTE Fest 20, Kolozsvár
A HTC 230 Studio 15 UTE 20 Fest Kolozsvári Állami Magyar Színház által szervezett fesztivál záróakordja a belgrádi Jugoszláv Drámai Színház előadása volt, William Shakespeare nyomán a drámatörténet egyik legkegyetlenebb drámája, a Titus Andronicus, Urbán András rendezésében.
Sejteni lehetett a dráma és Urbán András ismeretében, hogy ez nem lesz könnyű előadás. Gyomorforgató élményre készültem, ami majd nem fog hagyni aludni, és napokkal később sem enged el. Ritkán nyúlnak hozzá rendezők ehhez a drámához, ami a maga tizennégy gyilkosságával, több levágott testrésszel, kannibalizmussal és nemi erőszakkal a kortárs drámák kegyetlenségét is túlszárnyalja. Urbán András rendezésében a gyilkosságok és a csonkítások is pont annyira voltak megmutatva, amennyitől még elhittem, de közben éreztem mögötte a cinkosságot, a kiszólást a színészektől: elhiszed, hogy nincs karom, akkor is, ha látod? Lépj be a játékba! Mindezt természetesen gondolatban, és én örömmel lettem a cinkosuk.
A Titus Andronicus világához nem az öltöny dukál, hanem sokkal inkább a punk, a bőr, a vagányság. Rózsaszín tarajak a férfiaknak, basszusgitár és élőzene. Dal arról, hogy harmincegy embert hatvankét késszúrással lehet kivégezni: egyet a gégéjébe, egyet a vállai közé. Hátborzongató és ironikus volt egész végig a Titus Andronicus-sztorira ráhúzott titoizmus.
A nagyszüleimmel kortárs szerb emberek biztosan sokkal jobban tudtak azonosulni ezzel a történettel, hisz ők benne éltek az El nem kötelezettek mozgalmában és mivel én nem, az én küldetésem az volt, hogy megértsem a hatalmas TITO feliratot a színpad közepén, amiből csak a TIT maradt az előadás végéig.
Titus Andronicus a legjobbat akarta, ahogy Tito (Josip Broz Tito), és meg volt győződve, hogy segíti a népét. A Titoizmus Tito halála utána élte fénykorát, Edvard Kardelj vezetésével, és itt született meg a párhuzam a fejemben.
A tett indítja el a lavinát, aminek áldozata a nép és saját gyermekei is, a tett, ami eredendően önzetlen és nem bánthat senkit. Titus Andronicus lemond és hatalmát a fiának adja át, akit szinte azonnal kivégeznek a gótok, ez indítja be a mészárlás gépezetét.
Az idős római hadvezér szerepében Goran Šušljik játéka könnyed és erőszakos egyszerre. Elhiszem neki a tehetetlenséget, a fájdalmat, és bár nem kéri tőlem, felmentem tette alól, hogy megöli megcsonkított lányát. Színpadi jelenléte erős, egy-egy szünetével szétroppan a színpad a feszültségtől, ha akarnék sem tudnék másra figyelni, csak aprónak tűnő, mégis jól látható gesztusaira, hangjára.
A színészek mind nagy, kitartott szünetekkel dolgoznak, vagy éppen szavakat, dalokat, hangutánzókat húznak a kellemetlenség határain és azon is túl.
Nem kell, hogy jól érezzem magam, nem azért járok színházba. Nem kell jól érezzem magam, hisz a diktatúrában sem érezték jól magukat az emberek, és ott sem volt hová a fejet elfordítani, mert mindig történt egy újabb gyilkosság, egy újabb kegyetlenség.
Az előszínpadot megtöltő hullák közt zajló történetről nehéz eldönteni, hogy mikor játszódik. Lehet, hogy a szerző korában, lehet, hogy a hidegháború alatt, de az is lehet, hogy ma.
A díszlet ugyanannyira mai is volt, mint a szöveg és a dalok. A 4×2 méteres utánfutó volt egyszerre menedék, cella, és mészárszék, ahol minden szereplő megfordul és csonkán tér vissza, akkor is, ha minden testrésze megmarad.
Az előadás nem tesz mást, mint megnevez. Teljesen szembemegy bármilyen diktatúra nyelvével, ahol a hangsúly a lepleken van. A megerőszakolt, nyelvét kivágott Tamora (Anđelika Simić) nyakába akasztott táblával lép a színre, az áll rajta: sam silovana (megerőszakoltak). Könnyen lehetett volna túlmagyarázós is, de hozzám ez az üzenet úgy érkezett meg, hogy azt mondta: bár láttátok, hogy megerőszakoltak és kitépték a nyelvem, de nem tettetek semmit, csak megpecsételtek. És mit tehet egy színésznő, amikor karaktere ennyire csonka, nincs sem keze sem nyelve? Anđelika úgy játszott a testével és a hangjával, hogy nem kellett beszéljek ahhoz szerbül, hogy megértsem: minden nő Ő, akit valaha bántalmaztak, majd magára hagytak.
A vacsoraasztalnál apja életét veszi, mondván, hogy úgy sincs már jövője így, és megszabadítja a fájdalmaitól. Az önfeláldozó Titus Istent játszik, aki a gyermekei és népe ellen elkövetett háborút úgy bosszulja meg, hogy a Gótok királynőjével saját gyermekeit eteti meg. Nézőként azt vártam, hogy amikor ez kiderül Lavinia (Jovana Belović) számára undorodni fog, hányni és toporzékolni, ezzel szemben ő csak tömi magába az ételt. Magához veszi gyermekei testét.
A végszó bennem az, hogy mindig van hová fokozni a rettenetet anélkül is, hogy túl sok lenne. A színház egyszerre rettent el az élettől és adja vissza a reményt. Ezzel játszik Urbán András, és jól csinálja.
