Shakespeare: Szentivánéji álom / Szegedi Nemzeti Színház
A mély kútból felmászó álom és a valószerűtlen valóság kézfogója: a két világ határa összeér és fodrot vet, Szent Iván éjszakája pedig halandó órákkal mérhetetlenül röviddé válik, majd ugyanilyen hosszúra nyúlik. Horgas Ádám a Szegedi Nemzeti Színházban állította színpadra Shakespeare Szentivánéji álom című komédiáját.
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
Érzékek és érzetek
A kérdéses éjszaka áthatolhatatlan, keretet teremtő szövete egy fekete „drapéria-öv”, amely a színpad oldalsó, felső és hátsó traktusát egyaránt sötétségben hagyja; ezzel szemben a színtér közepén, a forgószínpadon egy törtfehér színű vászonkocka áll, amelynek egyik oldala nyitott: ha kell, fenséges palota, ha kell, sűrű erdő vagy tündérek találkahelye, számos lehetőséget rejtő portál – a boszorkányos fényfestésen és rejtett mechanikán múlik, melyik arcát mutatja (Horgas Péter és Horgas Ádám munkája).
Egyáltalán nem meglepő, hogy ennek a különös éjszakának a történetét leginkább érzetekkel, leginkább az érzékeinkre hatva ábrázolja a rendező, akinek szerepe a szerzőiség úton útfélen felbukkanó jegyei miatt hatványozottan megkerülhetetlen. Horgas Ádám összetett eszköztára, a fényfestés, amely a musicalszerű zenével támogatva világokat teremt, majd nyit egymásba, a tánckar kiemelt fontossága, a könnyed erotika, a stilizált erőszak és a hang-kép együttállás a Szentivánéji álom arra méltó rétegeit emelik ki. Nem megoldhatatlan helyzeteket, nem a nyílt pályán egymás felé eltéríthetetlenül száguldó tehervonatok súlyával felérő konfliktusokat kínál, hanem csak egy mesét, amelyben még a „való világ” sem rögvalóság.
A mese pedig él: hol terjengősen, nagy hangon kiabál, hol megkurtítva csordogál: ez sodorja olykor veszélybe is, hiszen egyes aránytalanságok, melyek a hallgatók dolgát nehezítik, szinte kézzelfoghatóak ebben a változatban, időnként „elszalad” a mese. Ugyanakkor valóban elveszik az időérzékünk és a térbeli tájékozódásunkra sincsen többé szükség. Nem elég, hogy a kocka amúgy is folyton változik, a Shakespeare-féle Athén és környéke sem emlékeztethet minket egy régvolt korszakra vagy helyre, a színpadon túlra már nem ereszt gyökeret ez a világ. Ezt az egyszeriséget, az álomérzetre mintegy rájátszva, a kikacsintó lezárás is felerősíti, de kissé bántó módon lógva is hagyja: ez a rontó szellem, Puck utolsó tréfája ébredéshez.
Párhuzamos életek
A fentebb szemlézett elemek és a sok, már Shakespeare által is innen-onnan összeollózott szál képes egyesülni. Ezt az egységet talán a párhuzamosságok, az egymással párbeszédbe lépő motívumok és alakok teremtik meg. Az álom világa, amelyben a tündérek és a démonszerű lények a halandók számára láthatatlanul mozognak, körbetáncolja az egyszerűbb emberek önmagában sem szokványos estéjét: a két pár tenyér egymással szemben, nyitottan megfeszül, már-már összeér a táncban, de mégsem szakad át a hártya; ennek a finom egyensúlynak az ábrázolása, a színészek egymást segítő megoldásai az előadás legnagyobb remeklései közé tartoznak.
Theseus és Hippolyta, Oberon és Titania, a két földi szerelmespár és a komédiás mesteremberek története menthetetlenül gabalyodik össze és követhetetlenül épül ki köztük a láthatatlan háló, de Puck, más néven Robin szellem minden időben és minden síkon magabiztosan eligazodik. Poroszlay Kristóf egy olyan figurát gyúrt a népmesék tréfásan ártó kedvű ördögéből, amely, ha kell, lángszárnyú sötét erő, máskor pedig szinte angyali segítő; Oberon hadnagya és legértékesebb szolgája. Ezüst kosztümjében (Bujdosó Nóra alkotása), amely egyes ízeiben a rovarok páncéljára emlékeztet, az angol folklór goblenjeinek egymást kiegészítő esetlenségével és ügyességével lakja be az éjszakát, zenés-tüzes fellobbanásai pedig sejtetik a természetfeletti világok már szunnyadó, de azért félelmetes erejét.
A világok harca és kergetőzése olykor annyira domináns, hogy a komédiaérzés a háttérbe szorul, a humor is leginkább a komédiások nem egyszer fárasztóan hosszú jeleneteiben tör felszínre: inkább egy sötét képzeletvilág végül nagyjából szerencsésen végződő kalandját szemlélhetjük. Oberon (Medveczky Balázs) és Theseus (Szegezdi Róbert), Puckhoz hasonlóan nem szokványos antihősök, inkább az érdekeik mentén cselekvő, nagyon is gyakorlatias férfiak, akiknek nőpárjaik (Menczel Andrea és Borsos Beáta) részint a körülmények miatt maradnak alul; mégis ők azok a rosszra is törő urak, akik szerencsére nem nyerik túl magukat, így szerethetőek maradnak, akárcsak a klasszikus értelemben is pozitívabb vagy jó szándékú karakterek.
A már bemutatott részletgazdagság szerencsére az anatómiai igényű feltárást is lehetetlenné teszi, de amúgy is felesleges egy olyan erdőről természetkönyvet írni, ahol a Zuboly-Szamár bőrében remeklő Kárász Zénó megkapóan óbégat vagy Puck szúrós szeme les a lombok közül. A szegedi Szentivánéji álom valami megfogalmazhatatlant mond az álom-ébrenlét mezsgyéjéről és egészen változatos fegyvereket vet be, hogy felnőttként is egy komoly, sötét mese részenként tekintsünk magunkra: nem feledjük, hogy egy-egy nyári éjszakán mi is változhatunk szamárrá vagy elragadhat minket Oberon, hogy „vadász-lovagja” legyünk.
