Shakespeare: Szeget szeggel / Vígszínház
Csak idő kérdése, hogy a hatalmat gyakorlók közül kinek, mikor és hogyan buknak felszínre a lappangó vágyai.
Jelenet az előadásból
A szakmájához illő nevet viselő Könyök a közrend lelkes és kérlelhetetlen híve. A polgárőr jó szándékához nem fér kétség, ám képességeiről ugyanez nem mondható el. Könyök a rend fenntartásában nem ismeri a tréfát. Enyhén totyogó, a burleszkfilmek antihőseit idéző lépteivel mindenütt jelen van, még ott is, ahol semmi szükség nem lenne rá. Könyök vezényli a tapsrendet, három táblát is magánál tart e célból. A közönséget segítendő felváltva emeli a magasba a taps, a nagy taps, valamint az ováció feliratokat. Fesztbaum Béla frappáns kabinetalakítása a buta emberről szól, akit mégis szeretünk. Az idegen szavak szótára még nem volt a kezében, mert a kifejezéseket jelentésükkel gyökeresen ellentétes, vagy félreérthető értelemben használja. A közeg ötletesen és kitartóan szövegel, ám szemantikailag megbízhatóan talál mellé. Fesztbaum karaktere a fennálló rendszert kételyek nélkül szolgáló hivatalnoké. A mindennapjainkból ismerünk ilyet, nem is egyet. Könyökről hiánya árulja el a legtöbbet, ha nincs a színen, alig várjuk, hogy újra ott legyen.
Fotók: Gordon Eszter
Könyök a Shakespeare által elképzelt Bécsben, a szigorúan puritán államot szolgálja. Házasság nélkül elképzelhetetlen a szex. Azonban nem sokat ér a törvény, amelyet a jogalkotó képtelen betartatni az állampolgárokkal. Ezért a Bécset irányító Herceg, ha átmenetileg is, de átadja a feddhetetlen hivatalnok hírében álló Angelónak az irányítást. Hátha az utóbbi a gyakorlatban megvalósítja azt, amit a legfőbb úr nem tudott.
Bécsben a hatalmat gyakorlónak és az alattvalónak sem könnyű az élete. A nagyszájú Luciónak azonban teljesen mindegy a társadalmi rétegződés. Ötvös András játéka úgy domborítja ki Lucio karakterének bumfordi humorát, hogy a fiatalember által elkövetett etikai hibák keserű szájízt hagynak maguk után. Lucio ugyanis gátlástalanul rossz hírbe hozza, egyenesen rágalmazza a körülötte élőket. Nem kímél sem istent, sem embert. A nagyszerű ütemérzékű Ötvös mérgezett hegyű, szóbeli nyilai elől a távollévő Herceg sem menekülhet. Ötvös pikareszk karaktere sokszor láb alatt van, de erről nem vesz tudomást: vonz és taszít egy időben.
Ötvös András és Kőszegi Ákos
Hasonlóan keserédes a nagyszerű Karácsonyi Zoltán. Két nyúlfarknyi szerepében hozza úgy a láthatatlant, hogy súllyal van jelen. A szörnyű másnaposságot kétszer fogalmazza színpadra. Előbb Habossy, a bordélyház törzsvendégének alakjában látjuk. A jómódú úriember szinte hangtalanul próbálja megőrizni kapcsolatát környezetével. Az ágyból kirángatott, hiányosan öltözött férfi lassanként dől erre és arra. Talán követi a Könyök vezette kihallgatást, talán nem. Eldönthetetlen, hogy mi jut el a tudatáig: hosszú az út a megszólalásig. Karácsonyi másik szerepe a kivégzés előtt álló Bernát. Dacos haláltáncot jár a hosszú ideje rácsok mögött élő bűnöző. Habossyval ellentétben itt nincs illékony határvonal a valóság és az álom között. Egyértelműen alvás van. A börtöntöltelék a középső ujját mutatja a halálnak. Bernát keresetlen szavakkal küldi messzire az őt a saját kivégzésére emlékeztetőt. Nincs felkészülve a halálra, mert részegen a sarokban alszik. Ahogy szundít a sutban akkor is, amikor a Herceg kegyelmet ad neki. Úgy tűnik, hogy Bernát túljár az életet a haláltól elválasztó határon. Hiába a lehetőség, nem biztos, hogy él az eséllyel.
Rudolf Péter Szeget szeggel rendezésében sikerültebb a karakterek kidolgozottsága a történetmesélésnél. Szünet után hosszabban bonyolódik a megoldásba tartó cselekmény a kelleténél. Shakespeare darabját azért is szokás problémaszínműnek nevezni, mert közvetlenül egymás után kell hangulatilag különböző jeleneteknek érvényesen megszólalniuk. A szorongatóból vált az írott szöveg a keserűen komikusba, majd vissza. A Vígszínházban a pulzálás azért nem teljes, mert a humoros jelenetek felé leng ki az inga. Jó példa az előbbiekre Izabella (Márkus Luca) sikolya. A bátyja, Claudio (Wunderlich József) állítólagos halála miatti pillanat azért tűnik előkészítetlennek, mert előtte Claudio jeleneteiből hiányzik a tényleges félelem a haláltól.
A Szeget szeggel boldog végéig egy, a konfliktusokat óvatosan kerülő, ám kétségtelenül elhivatott uralkodó vezet el bennünket. Az esendő Herceg képtelen kellő súllyal részt venni a kormányzásban. Az uralkodó jóindulata nyilvánvaló, nagy kérdés azonban, hogy politikusként mennyire hatékony. Bécs első embere annyira segítőkész, hogy igyekezete a kezdetektől gyanús. Kőszegi Ákos a Herceg szerepében úgy manipulál, hogy hol atyai, hol intrikusi ambícióktól fűtve egyengeti védencei sorsát. Jellemének titkolni kívánt részét a zárlat tárja fel.
Balázsovits Edit, Stohl András és Márkus Luca
Angelo a rend aszkétája. A Herceg helyettese maga a megközelíthetetlen összerendezettség. Angelo szálfaegyenes tartása nemcsak futás közben, de még szeretkezésre készülve sem enged lazaságot. Stohl András első mondatai bizonytalanságról tanúskodnak. A jövendő helytartó kételkedni látszik abban, hogy ő a jó választás a Herceg helyére. Azonban egyedül maradva akkurátusan kapaszkodik az íróasztalba, sőt rendezni kezdi az új munkahelyét. A színész a merevségből ritkán engedő, elegáns öltönybe, lila garbóba öltöztetett (ruhák: Füzér Anni) teste a külvilág elől gondosan rejtett belső állapotokat jelenít meg. A harc önmagával azért nagy, mert Angelo nem Tartuffe, nem eleve romlott. Inkább önmaga szigorú elveiben feltétlenül hívő ember, aki néha megbotlik. Angelo egy igéző lány látványának még igen, ám az érintésének nem tud ellenállni. A testvére életéért küzdő Izabella a mellkasára helyezi a kezét. Innentől kezdve a férfit maga alá gyűri a lány iránt hirtelen támadt szenvedélye.
Jelenet az előadásból
A Vígszínház kissé ráérősen mesélő produkciója szórakoztatóan összetett figurákat felvonultató színpadi királytükör. Ez az ókorból származó, eredetileg irodalmi műfaj hivatott megfogalmazni a leendő uralkodó számára a tanácsokat és intelmeket a kormányzáshoz. A Szeget szeggel megkapóan színes cirkuszi világából (látvány: Khell Csörsz) azonban hiányzik az idealizálás. Csak idő kérdése, hogy a porondon a hatalmat gyakorlók közül kinek, mikor és hogyan buknak felszínre a lappangó vágyai. A Vígszínház előadásában a manipulatív Herceg úgy igyekszik vezetni alattvalóit, hogy közben odaadóan szolgál, legyőzve, vagy legalábbis átmenetileg háttérbe szorítva ártalmas szenvedélyeit. Jó lenne hinni abban, hogy nemcsak a színpadon van ilyen.
