Shakespeare: Rómeó és Júlia / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Az előadás markáns jegyének tekinthető a folytonos szerepcsere, a néző örökös emlékeztetése a színházi helyzetekre, mindez jobb-rosszabb pillanatokkal kecsegtet.
Kiss Tamás és Román Eszter Fotók: Biró István
Ifj. Vidnyánszky Attila először dolgozott a kolozsvári társulattal; a rendezői vándorutak, főleg, ha a határon túlra tartanak, sok izgalmat rejtenek magukban: mi ragadja meg az alkotót az övétől eltérő színházi környezetben, mit hoz ki a színészekből, illetve hogyan fogadja a közönség. „Előadásunk nem tiszteli a darabot, sem a kort, amelyben élünk, sőt, igyekszik saját magát sem tisztelni. Nem Rómeó és Júlia, nem előadás, reméljük, nem is lehet majd annak tekinteni” – áll a műsorfüzetben ifj. Vidnyánszky bevezetője. Lényegében be is váltja ezt az ígéretét, de a Rómeó és Júlia határozottan előadásnak tekinthető, kétfelvonásos, tömör, pimasz, de tét nélküli őrülete csak egy bizonyos határig terjed.
Tétován üldögélünk a nézőtéren, előttünk ronda kék díszletelem, rajta két plasztikfüggönnyel borított nyílás, a nyílások egyikéhez a Capulet-, másikához a Montague-felirat tartozik. A díszletelem mögött egy leginkább jurtára emlékeztető építmény áll. Prológus helyett Bodolai Balázs és Gedő Zsolt lép a színre, utóbbi elködösödött tekintettel, fehérlő szemmel halandzsázik, amit Bodolai készségesen tolmácsol nekünk magyarra, románra, végül angol nyelvre is. A rejtélyes alak egyébként csak az agyonkoptatott covid-előírásokat mantrázza, majd megkér minket, hogy „Aki hozott fürdőruhát, az most vegye fel!”. A poént csak akkor értem meg, amikor a plasztikfüggönyön keresztül – a közönség maga választ bejáratot – eljutunk az előadás tényleges teréig. A Jodorowsky-filmek mesterséges színvilágára hajazó kék tér egy fürdőház belsejét formázza. Körbeüljük a játszóhelyet, de annak mélyített közepén is akadnak ülőhelyek. Megvan minden kellék, ami egy római típusú fürdőház kapcsán eszünkbe juthat: favödör a hozzá tartozó kanállal, csatornafedél, gőz, törülközők, papucsok, ivókút, satöbbi (díszlettervező: Csíki Csaba).
A fülledt félhomályban úszóköpenyes szereplők járkálnak, a némajelenetet a zseniális Váta Lóránd szavai kísérik. A színész kötetlen monológjában cirkuszi élményeit osztja meg velünk, ekkor ér a felismerés: amit eddig jurtának hittem, valójában cirkuszi sátor. Megjelenik a két szerelmes a tér egy sűrű növényekkel borított sarkában, Kiss Tamás és Román Eszter bőrszínű, testüket alig fedő dresszeket viselnek, melyek a meztelenséget szimbolizálják; a paradicsomi környezetben egyértelműen Ádám és Évaként tűnnek föl. Váta Lóránd cirkuszi anekdotázása közben figyelmezteti a főszereplőket: már csak két és fél órájuk maradt, hogy kiélvezzék egymás társaságát, siessenek. Miközben az arctalan, fürdőköpenyes alakok a nézőkkel keménykednek, Rómeó és Júlia zajos szerelmeskedésbe kezd, Váta pedig tovább mesél. A szokatlan felütést hasonló jelenetek követik, az előadás markáns jegyének tekinthető a folytonos szerepcsere, a néző örökös emlékeztetése a színházi helyzetekre, mindez jobb-rosszabb pillanatokkal kecsegtet.
A rendezés a Shakespeare-klasszikust önmagában nem csorbítja, számtalan a kiszólás, egyes szövegrészek átformálása, ismétlése, elhagyása, kifigurázása, de a történet és a szereplők motivációi a széttartó asszociációk ellenére is világosak. Mesterkélt munka, de nem talajvesztett: Benvolio (Gedő Zsolt) hatalmas melleket visel, Mercutio ellenben nőként jelenik meg (Imre Éva), a rövid ideig Montague-házaspárként is színpadra lépő Kézdi Imola és Szűcs Ervin közül a férfiszínész „Montague-né Szűcs Piroska” néven mutatkozik be. A kreált üzemzavar a beszéd szintjén is érzékelhető: többször szólalnak meg idegen nyelven, vagy arra csupán emlékeztető utánzaton; mindent végig fordítanak a játszók, vagy akár félrefordítanak, a szerelem így kap felületes szinkront az előadás minden pillanatában.
Emlékezetes alakítást nyújt Bodolai Balázs Tybalt szerepében, Patikárius-etűdje könnyekig nevetteti a nézőt, hasonló reakciót vált ki Szűcs Ervin, aki Capuletként egészen kitombolja magát. Albert Csilla sok hagyománytól eltérően fiatalos Dajkát visz színre, Kézdi Imola Capuletné szerepében kissé hullámzó, néhol élvezetes, néhol – ahogy azt ő maga is megjegyzi – „túl sok”, de ez voltaképp rendezői elvárás. Rómeó barátai remekül karikíroznak, Gedő Zsolt és Imre Éva emellett leginkább az őrületes koreográfiákban tűnik ki (színpadi mozgás: Sinkó Ferenc). Kevés hangsúlyt kap Páris (Farkas Loránd) és Lőrinc barát (Bogdán Zsolt) alakja, ezzel szemben ők is értékes résztvevői lesznek az extravagáns kosztümök (jelmeztervező: Kiss Zsuzsánna) uralta, túlburjánzó világnak.
A geghalomban akad pár értékes perc a főhősök szerelmének: miután Váta szavait igazolandó, bemutatnak pár akrobatikus elemet, mint „a Bukaresti Nagycirkusz és a Budapesti Fővárosi Nagycirkusz közös produkciójának” két artistája, tányérhintán hatalmasat lendülnek a nézők feje fölé. Ez a pillanat és Román Eszter káprázatos szőke hajzuhataga feledhetetlen látványelemévé válik a kolozsvári Rómeó és Júliának.
Átüt minden parádézáson az előadásban megjelenő kendőzetlen erotika; a remek zenei válogatás mellett – The Doors, Beatles, hip-hop, kalotaszegi, széki, mezőségi és egyéb népdalok is elhangzanak – a szexualitás tölti meg a fülledt levegőt. Mindezt összezavarja a második felvonás végén, „a nagy békekötés után” Júlia utolsó, minden szereplőt lemészároló, hangaláfestéses tömeggyilkossága, mely inkább kínos, mint ötletes.
Összességében szórakoztat, de nehéz kapcsolódni ifj. Vidnyánszky Attila színészi kelléktárat megcsillogtató munkájához. Shakespeare-klasszikusa ebben a túlszinkronizált, félrefordított világban izgalmas ötletbörzét szül, mégis valami különös hiányérzettel távozunk. (Lehet, hogy mégsem előadást láttunk?) A rendező tudatosan fosztja meg a Rómeó és Júliát mindenféle „üzenettől”, így azonban a két és fél órát keretező „Nem félek” mondat egy hangzatos lózung szintjén megreked.
