Shakespeare: Othello / Katona József Színház
Székely Kriszta Othellója lendületes, erős koncepcióval bíró előadás, amely azonban a hatásmechanizmus artistakötelén lépdel. A látvány letisztult, a zene behúzó, a show tehát működőképes. Mégis, az izgalmas megoldások ellenére is sterilnek láttam a produkciót, amit az érzelmes csúcspontok sem tudtak feloldani.
Fotók: Horváth Judit
Egy sztriptízbár magányosságának neonfényei és a romantika sajátosságait idéző ködös, érzelmes világ találkozásának lehetünk szemtanúi, ha a Katona Othellóját nézzük. A Székely Krisztától megszokott merész és vagány külső borításában a gumiszalagként megfeszített konfliktuspontok most nem igazán merülnek a kellemes felszínesség és humor látszatába: „színlapgyűrögetős” izgalom uralkodik a nézőtéren.
Már első pillantásra telitalálatnak tűnik a szereposztás – kiváló alakításokat láthatunk a színpadon. Kovács Lehel pimasz Jagója, Rujder Vivien értékrendjében és elveiben biztos, ám gyermekien tiszta Desdemonája és Bányai Kelemen Barna vonzó, férfiasan szilárd jellemű Othellója egyaránt a szereposztás átgondoltságát dicséri. Az előadásban szereplő egyetemisták, az SzFE hallgatói is remek játékukkal nyűgözik le a közönséget.
Kovács Lehel és Bányai Kelemen Barna
Megfigyelve a szereplők mozgását, mimikáját, olyan különös érzésem támadt, mintha a konfliktus központjában két állat: egy mozgékony és ügyes csimpánz, valamint egy tekintélyes, monumentalitása miatt kevésbé fürge, ám a közösség által elismert gorilla hatalmi harcát vélném felfedezni, ahogyan küzdenek egy territóriumért, egy pozícióért. Ez az állatiasság, mely érdekes módon olykor a karikatúra, olykor pedig a realizmus irányába taszigálja a karaktereket, végigkíséri az előadást, gondolva itt akár Cassio leitatásának jelenetére, a csöppet sem finom, inkább ösztönösen erotikus szerelmi történésekre vagy a gyilkosságjelenetre. A tér ilyen értelemben nem is, vagy nem csak (hiszen van valami hasonlatosság a kettő között) sztriptízbárra hasonlít, de egy állatkert vagy egy cirkusz nyomasztó hangulatát is eszünkbe juttathatja. Ennek az értelemszálnak csúcspontja Jago meztelensége, mellyel a férfi egy üvegfal mögött feszengő állatkerti majom imitációjává lesz.
Ezzel a világgal kerül szembe Desdemona, amikor ártatlanságában hatalmi játszmák áldozatává válik. Útban van, járulékos veszteség. Halála a legnagyobb taktikus számára jelentéktelen. „Amit egy férfinak szabad, azt egy nőnek nem” – derül ki az Emiliával folytatott beszélgetéséből. Ha ebből a szempontból tekintünk az előadásra, valóban jól illeszkedik Székely Kriszta munkáinak sorába, amelyekben (gondoljunk csak az általa rendezett Nórára vagy az Ithakára) nagy empátiával ábrázolja az elnyomott, döntésjogaikért küzdő női karaktereket. A lélek számára taszító, idegen és álságos burokban játszódik a történet, ahol, akár egy sztriptízbárban, cirkuszban vagy állatkertben showműsort faragnak egy élet tragédiájának kiszolgáltatott nyomorúságából.
Mindemellett a díszlet (átlátszó csíkokból álló többrétegű függöny) megköveteli a gyakori horizontális mozgást a színészektől, akik így gyakran a közönség felé nézve, egymással egy vonalban állva folytatnak párbeszédet. Ez jól kifejezi az előadás világának magányosságát, az emberek közti kapcsolatok felszínességét (legtökéletesebb példa erre Jago és Emilia házassága). Ebben az alapvetően nagyon fegyelmezett és praktikumorientált közegben igazán kirívó a két különc mély érzelmi kötődésen alapuló házassága. Talán még élesebb kontrasztba kerülhetett volna a testi szerelem kendőzetlensége is a közeg álságosságával, ha a szeretkezés mint olyan, megmarad a két szerelmes kiváltságának. A rendező azonban inkább az erotika hangulatteremtő sodrásába emelte a szexualitást, bemutatva Jago és Emília, illetve Cassio és Bianca testi kapcsolatát is. Az egyébként briliáns élőzenei betétek is hasonló irányba mutattak.
Othello: Bányai Kelemen Barna
Ehhez képest a jelmezek stílusa kevésbé volt egységes vagy látványos, s bár a visszafogottsággal egyetértek, egyáltalán nem találtam őket sem koncepciójukban, sem kivitelezésükben mívesnek. Desdemona ruhája például önmagában szép volt: selymes, szaténos anyaga, fémes csillogású fehérsége jól kifejezte a Rujder Vivien alakításában megjelenő karakter kiemelni kívánt tisztaságát, de a lázadó nőből nem sokat sejtetett. Szlávik Juli jelmeze tömény ártatlanságot sugallt. A férfiak egyenruha mögé bújtak, a címszereplő származása pedig egy fekete katonai ruhában manifesztálódott. Azt gondolom, hogy az egyébként briliáns Emilia egyszerű, a bézs árnyalatait mutató ruhája szinte fájdalmasan fantáziátlan, mert ugyan érteni vélem e letisztultság szimbolikáját, ám Emilia karaktere Borbély Alexandra megformálásában sokkal parádésabbra sikerült annál, minthogy megjelenésének módja fennakadjon az első (jelen esetben a karakter végtelen egyszerűségéből adódó) asszociáció könnyű hálóján. A jelmeztervezés koncepciója ezek miatt határozottan elnagyoltnak tűnt számomra.
Othello mórsága fekete ruháján kívül (mellyel a fehér és pasztell egyenruhák közt bolyongott) nyersen férfias mozgásában és a katartikus pillanatban elhangzott afrikai (törzsi?) dalban mutatkozott meg. Nem hiszem, hogy egy feketére maszkírozott Othello-figura érvényesebb lehetett volna a színpadon, de a fekete ruha ötletét snassznak gondolom. Bányai Kelemen Barna mozgása bámulatosan szép, a nyers állatiasság koncepciójába illeszhető volt. Egyetlen ponton éreztem halvány túlzásnak ezt a vonulatot: Desdemona megfojtása sokkolónak bizonyult, de az adott kontextusban komikus képzeteket is keltett, amellyel nem biztos, hogy számolt a rendező. Ez ugyanis semlegesítheti a befogadóban a katarzis csíráit, aki előbb érzékelhet humort, mint tragédiát.
Rujder Vivien, Borbély Alexandra és Kovács Lehel
Ugyanígy idegenítheti el az afrikai dal a nézőt – az érzelmesség túlcsordulásának veszélye állhat fenn. Igaz, egy ilyen tragikus jelenetet ábrázolni iszonyú nehéz. Az alkotók, mintha csak kötélen táncolnának egy-egy ilyen megoldásnál: egyik oldalon az érzelmesség, a másikon az érzelemmentesség mélye rejthet csapdát. Megfigyelve a színészek apró gesztusait, Bányai Kelemen Barnán is inkább éreztem a rendezői utasítás nyomait és a katarzis kényszerét, mint az átszellemültséget. Előadásonként nyilván változó, mi születik meg a színészben és mi nem. A premieren engem Rujder Vivien varázsolt el leginkább.
Székely Kriszta Othellója lendületes, belevaló, erős koncepciójú előadás, amely azonban a hatásmechanizmus artistakötelén lépdel. A látvány letisztult, a zene behúzó, a show tehát működőképes. Határozott, egyenes irányba mutató, de nem didaktikus. Mégis, az izgalmas megoldások ellenére is sterilnek láttam a produkciót, amit az érzelmes csúcspontok sem tudtak feloldani.
Shakespeare: Othello / Katona József Színház
Fordította: Márton László. Rendező: Székely Kriszta
