Shakespeare: Macbeth / Örkény Színház, Stúdió
Az előadás direkten nem aktualizál, csak egy-két utalás hallatszik ki a szövegből, mint amikor a teremőr rádiójából elér hozzánk néhány foszlány a Nagy Imre újratemetésén mondott beszédből, vagy a várba költözést emlegetik.
Takács Nóra Diána és Fodor Tamás Fotók: Jókúti György
Egy múzeumi tárló köré sűríti Gáspár Ildikó rendező „a skót darabot” – ahogy a Macbeth-et babonásan, a baljós név kimondásától óvakodva emlegetni szokták. De ebben a múzeumi tárlóban nem a skót, hanem a magyar korona másolatát járjuk körbe, mielőtt elfoglaljuk székeinket az Örkény Stúdió kicsiny terében. A korszak stimmel: Macbeth és István királyunk kortársak voltak, ahogy erre a tárlatvezető, Takács Nóra Diána figyelmeztet minket. A keretjáték szerint ugyanis tárlatvezetésre jöttünk, van itt kötögető teremőr (Pogány Judit), kézi fúróval ügyködő karbantartó (Fodor Tamás) és biztonsági őr is (Borsi-Balogh Máté) – a kitűzőn mindenki a saját nevét viseli. Bónuszként azonban megmutatják nekünk a skót király történetét.
Az ötlet nem új, Béres László A helység kalapácsát játszatta el nemrég múzeumi dolgozóvá avanzsált színészekkel a békéscsabai Napsugár Bábszínházban. Ott a cél azt volt, hogy életre keltsék a „múzeumi anyagot”, és ezzel közelebb hozzák a fiatal közönséghez a XIX. századi történetet. Itt egyszerre reflektálnak a történelmi párhuzamra és a hatalom megszerzésének, gyakorlásának időtől független mechanizmusára. Az előadás direkten nem aktualizál, csak egy-két utalás hallatszik ki a szövegből, mint amikor a teremőr rádiójából elér hozzánk néhány foszlány a Nagy Imre újratemetésén mondott beszédből, vagy a várba költözést emlegetik.
Gáspár Ildikó a végjátékra helyezi a hangsúlyt. Az előadás elején több a narráció (az elbeszélő szerepet végig Takács Nóra Diána tölti be), a jelenből való megszólalás, ami időről időre kizökkenti a nézőt, aztán, ahogy haladunk előre, a kulcsszereplőkre csupaszított dráma felé billen a mérleg. A szünetben még inkább bevonódunk a játékba: Macbethék estélyén találjuk magunkat, a királyi pár még dalra is fakad, de Banquo szellemének felbukkanása megzavarja a mulatságot. Fodor Tamás csúfondáros mosollyal bújócskázik a színháztermet és az előteret összekötő ajtók között.
Fodor Tamás és Borsi-Balogh Máté
A hatalomvágy és az ezzel párhuzamos morális lecsúszás mellett az alkotókat érezhetően erősen foglalkoztatta Lady Macbeth alakja. A férjét a királygyilkosságra az anyaság megtagadásával is rábeszélő monológjára külön nyomaték esik: „Szoptattam már,/ Tudom milyen egy kisbabát szeretni,/ De fogatlan szájából tépném ki/ A mellbimbómat, és míg mosolyog rám,/ Loccsantanám szét azt a kis fejét,/ Ha úgy adtam volna szavam, ahogy te” – már-már gyűlölködve hangzanak el a sorok a Lady Macbethet játszó Takács Nóra Diánától. És erre a jelenetre rímel aztán rá az, amelyikben a Macduff-gyerekek megölése után az őrület jeleit mutató királyné a múzeumi tárlóba, a korona helyére meztelen babákat halmoz. (Talán ehhez a jelenethez gyűjtött a színház egy felhívással otthon megunt babákat? Milyen áthallásos is ez: kölcsönadni vagy örökbe adni egy otthon már felesleges babát.) A hatalomért feláldozott gyerekek, szélesebb értelemben minden érték szimbóluma lesz így ez a tárló.
A mai keretnek megfelelően Kállay Géza fordítása dominál a szövegben, de vettek át részeket Szabó Lőrinc és Szász Károly fordításából is. A vészlények/ boszorkányok például Szász Károly régies, ma már nehezebben érthető szövegét mondják, ami jól illik a jóslatok titokzatosságához.
Pogány Judit és Takács Nóra Diána
Giliga Ilka díszlete és jelmezei mai, puritán kiállítóteret és a múzeumokban szokásos munkaruhákat idéznek. Egyszerűségük mellett azonban több apró ötletre is érdemes figyelni. Ilyen például, hogy többször is játékba hozzák a közterekben kötelező, a vészkijáratot jelző táblát. Hol felfúrják, hol leveszik, mindezt egy akkumulátoros kézi fúróval, ami időnként fegyverként is szerepel.
A keretjáték mellett mind a négy színész több szerepet is játszik, és ez a négyes remekül működik. Egy sapka megfordítása, egy táska jelzi a szerepváltást, máskor a narrátor igazít el bennünket, hogy kit látunk. A leglátványosabb, amikor (a vészlényes jelenetekben) az elemlámpával megvilágított arcok látszanak csak a sötétben. Ki-ki magával visz valamit a keretjátékban játszott karakteréből is a drámajátékba. Pogány Judit egy sokat látott asszony jóindulatú, ám kissé kelletlen, „legyünk már túl rajta” hozzáállását. Fodor Tamás valami kedves, koboldos játékkedvet. Takács Nóra Diána magabiztosságot és határozottságot, Borsi-Balogh Máté pedig azt a fiatalembert, aki most még eltűri, hogy rászóljanak, megmondják, hogy mit csináljon, de érzi, hogy a jövő az ő kezében van. Majd Macbethként eljátssza azt a pillanatot is, amikor magabiztosan hiszi, hogy sebezhetetlen. A fiatal, még egyetemista színész játékának ez a legerősebb része: ahogy ül az üvegtárló tetején, a félreértett jóslat adta bizonyossággal.
Jelenet az előadásból
Egy egyetlen, markáns ötletre felépített előadásnál (ilyen volt korábban az Örkényben Bagossy Hamletje is a stadiondíszlettel) mindig kérdés, hogy kitart-e az ötlet a végéig. Az első felvonás második részére itt is megkopik az újdonság ereje, de a szünetbeli közjáték, majd az intenzív második felvonás újra felpörgeti a játékot, így összességében egy izgalmas és érvényes Macbeth-adaptáció élményével mehetünk haza.
