Shakespeare: II. Richárd / Pesti Színház
A Vecsei H. Miklós által játszott király az átverés megtestesülése. Jámbornak tűnő arc, tiszta tekintet, kisfiús szelídség, kedves mosoly, a művészetek kedvelése, költészettel is foglalkozó lírai alkat, és közben kiderül róla, hogy vérengző fenevad a Pesti Színház II. Richárd előadásában, Tompa Gábor rendezésében.
Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila Fotók: Dömölky Dániel
Vecsei H. Miklós narcisztikus, öntömjénező alakot játszik, aki el van telve magától, és hát meg is van rá minden oka, mert már kölyökként király lett, amikor meghalt az apja. Na jó, persze uralkodtak helyette, de aztán felnőtt korba érve csak kinyílt a csipája, kezdett rájönni, hogy micsoda hatalom van a kezében, és ehhez hamarosan társult a hatalomféltés is. Ami ugye egy ilyen magas polcon lévő előkelőségnél járhat azzal, hogy úgy látja jónak, hogy eltüntetteti azokat, akikről azt gondolja, hogy veszélyeztetik a hatalmát.
Tompa Gábor a Kolozsvári Állami Magyar Színház direktora, sokat foglalkozik a hatalom természetrajzával. Már Ceausescu diktatúrája idején nevezetes volt a fiatalon rendezett Hamlet-előadása. Tavalyelőtt A velencei kalmárt vitte színre Kolozsváron, ami nem a hatalmi struktúra torzulásait taglalja, de azt igen, hogyan élhet vissza valaki a kezébe került hatalommal, hogyan próbálhat körmönfont módon embertársa megsemmisítésére törni. (Fordító: Spiró György.)
Erős jelenet az, amikor II. Richárd, miután meghal az őt addig nevelő, felügyelő nagybátyja, John of Gaunt, Lancaster hercege, a fiát, Henriket, egy párbajt használva ürügyül, száműzi az országból. Addig pedig igencsak jóban, baráti viszonyban voltak az ifj. Vidnyánszky Attila által megformált unokatestvérével. De hát persze ő súlyos veszélyt jelenthet a trónra nézvést, mint ahogy majd jelent is, lesz belőle IV. Henrik király. Richárd, mintha csak pajkos kamaszként valami jópofa csínyt követne el, huncut mosollyal, kedélyeskedő hangsúllyal, némiképp rossz fát a tűzre tevő rakoncátlankodóként, mintha nem lenne súlyos következménye annak, amit mond, jelenti be a száműzetést, amit Henrik először nem is akar elhinni. Már-már azt mondja, ahogy két haver között ez elképzelhető, ha froclizzák egymást, hogy ne csináld, hagyd abba a hülyéskedést, de aztán igencsak elkomorul az arca, kapásból jóformán megmerevedik a teste. Teljesen lefagy. És közben belenyilall a felismerés, hogy ez nem móka, nem ugratás, ezt bizony megteszi vele az, akivel korábban láttuk összeölelkezni, tényleg puszipajtásokként egymással szurkapiszkálódva nyelvelni. Ifj. Vidnyánszky megmutatja, hogyan esik le neki a tantusz, és tán akkor, abban a minutában, hogy válik maga is más emberré, hogy lesz bosszúszomjassá, és kegyetlenségben majd túltesz akár az angyalarcú egykori barátján is.
Lukács Sándor, Igó Éva és Kiss Gergely Máté
Már ekkor tudható, hogy ebből nagy baj, káosz, országdúlás lesz, gyűjteni kell hozzá az erőt, a vérszomjat, acélozni a gyűlöletet, pártoskodásra rávenni a népet. Shakespeare-nek a királydrámáiban nincs túl jó véleménye az uralkodókról. Mindenki torzul, ha nagy hatalmat adnak a kezébe. Úgy tűnik, nemigen lehet ezt megúszni. Elképzelhető, hogy le kell számolni a jó hatalmat képzelgő ábrándokkal. Valahogy mindig előtör a mocsok, és nehéz hinni abban, hogy lehet más a politika. A hatalom természete nemigen változik. Shakespeare ezt dermesztően világosan látta. És persze látja Tompa is, aki Erdélyben diktatúrában volt kénytelen felnőni. A produkcióira jellemző gondosan megválogatott fények ezúttal is jól megvilágítják az olykor hátborzongató jeleneteket. Például azt, ahogy Gaunt nagybetegen haldoklik, de azért siettetik ezt a haldoklást, nehogy már sokat kelljen az ágyánál „vacakolni.” Körbeveszi az udvar népe, melynek tagjai viccelődve focimeccset néznek egy jókora tévéképernyőn. Karácsonyi Zoltán pedig a herceg szerepében, valószínűleg szántszándékkal, túlspilázza a haldoklást. Kalimpál a kezével és a lábával is, jókorákat óbégat, sajnáltatja magát, lependerül az ágyról, majd visszapenderül. Olyan az egész, mint egy bohóctréfa, még inkább kihangsúlyozva a helyzet morbid abszurditását. A sok abszurd drámát rendező Tompa kedveli a stilizációt, és nem fél a harsány mozzanatoktól sem.
Ezért aztán nincs művér vagy paradicsomlé-tenger a deszkákon. Antal Csaba kifejező díszletének hangsúlyos eleme a színpad elején felfüggesztett csörlőrendszer, amin jókora műanyagzsákok lógnak, és ha beindul a masina, „úsznak” el a szemünk előtt. Legyilkolás előtti emberek, már élettelen testek kerülnek beléjük, olyanok, mint hentesnél a kampóra lógatott hús. Kiss Beatrix jelmezei, szükség szerint, kamaszosan lezserek, vagy éppen katonásan, egyenruhásan zártak. Richárd angol zászlómintázatú klepetusa szarkasztikusan mutatja a nagyravágyását.
„A többi néma csend”
York hercegként és feleségeként, Lukács Sándor és Igó Éva olyanok, mintha rendszeresen perpatvarozó, házsártoskodó kispolgárok lennének akár valami kabaréjelenetből, tévésorozatból. A fiúk, Aumerle, akit Kiss Gergely Máté testesít meg, tán ez ellen a létforma ellen is próbál lázadni. De hát ez nem az a világ, ami bármiféle lázadást hosszabb távon eltűrne. Ha valaki nagyon hepciáskodik, hamar föl lehet kerülni a hússzállító csörlőre. Józan László, mint a még rémisztőbb jövő előképét, lázálomként részletet ad elő egy másik Shakespeare-darabból, a III. Richárd monológjából. De már II. Richárd is túllép minden gáton. Rútul bele is bukik. Még látjuk meditálni a történteken, bizonyos mértékig magába szállni, eltöprengve filozofálni…
A valóságban börtönbe vetették, halálra éheztették. „A többi néma csend.” Vagy netán éppen ellenkezőleg, még hangosabb csatazaj, még több gyűlölet, agresszió.
