Shakespeare: Hamlet / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Hamlet bölcsészlény, fiatal testbe zárt öregember, aki sokkal jobban kötődik a múlt értékeihez, mint hedonista, trónbitorló nagybátyja.
Fotók: Biró István
Futópad rendezői balon, urna a jobbon: ez a látvány fogad minket a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb Hamlet-előadásánál. A kettőséget fokozza, hogy Gertrúd vertikális mozgást végez a futópadon, míg Ophelia lassan pergeti markából az urna homokját, mely így egy horizontális mozdulatot jelenít meg. Tompa Gábor rendezése az ellentétek szövevénye, de a kietlen Helsingör világa – főként Visky András dramaturgi munkája nyomán – jóval bonyolultabb, a színpad egy könyvtárnyi megfejtést kínál Shakespeare klasszikusának, legalábbis jóval többet, mint azt az első percek ígérete alapján képzelnénk.
E kettőség mentén, az ellentmondás-hálózat az előadás egészét uralja, meghatározó a most és a múlt dialektikája: Hamlet bölcsészlény, fiatal testbe zárt öregember, aki sokkal jobban kötődik a múlt értékeihez, mint hedonista, trónbitorló nagybátyja. A mai cuccokban illegő udvarnép eszközeként egyszerre van jelen a kard, az automata fegyver, a kézzel írt levél és a pittyenő sms. A Hamlet és Horatio vezette Wittenberg-csoport, az ellenzék fekete ruhája jelképezheti a gyászt, de valami sajátos szerzetességet is. Claudius körét az autoriter rendszerek felsővezetősége ihlette, itt jellemzően mindenkinek van tetoválása, és a friss királyi pár tiszteletére pirkadatig veretik a technóra; bár az előadás tempója techno helyett inkább a keringő ritmusát kapja.
A címszerepben Vecsei H. Miklós visszafogott és fénytelen királyfi, mellette Horatio (Farkas Loránd) szinte tündököl, sokkal energikusabb, elhivatottabb alak. A Wittenberg-csoport további tagjai (Gedő Zsolt, Buzási András, Sinkó Ferenc) véletlenül sem csak a színpadi levegőt sűrítik, közreműködésükkel válik – a más előadásokban megoldatlan – Polonius és Hamlet-dialógus az este egyik legizgalmasabb pontjává. Arany János fordítása nem kényelmetlen sem a játszók, sem a néző számára, a jól formált szövegből azonban kimarad Polonius (Bíró József) szószátyársága, melytől karaktere teljesen átváltozik. Ugyanígy kap új színt az Egérfogó-jelenet, melyben nincsenek vándorszínészek, Hamlet magával a királyi párral játszatja el a darabot. Claudius (Szűcs Ervin) és Gertrúd (Kézdi Imola) az aszkétalelkű Hamlet mellett dorbézoló fiataloknak tűnnek. Hamlet számára „lehetséges otthonként” egy könyvekkel tömött cella jelenik meg, azonban ebben sem leli nyugtát: a könyveket az Opheliának ajándékozott virágok közé hányja, elutasítva magától mind a tudás, mind a szerelem kínálta pályát. Ophelia (Tőtszegi Zsuzsa) szerepét éri a legszélsőségesebb változtatás: több finom gesztus utal arra, hogy gyermeket vár, majd gömbölyödő hassal jelenik meg a második felvonásban. Várandóssága ellenére Ophelia már első színpadi megjelenésétől kötődik a halálhoz, egyszer hínárszerűen mozog, majd ő a Szellem hangja is, megjelenik annak lebegő üvegkoporsója mellett; végül merénylet áldozata lesz, nem őrülete veti a vízbe.
A klasszikust érő enyhébb módosítások Tompa Gábor rendezésében, úgy vélem, jobb hatást érnek el, mint a radikális változtatások; például a fegyvernemek keverése rendkívül kuszává teszi a cselekményt: a maroklőfegyverek, a tőr és kard jelenléte mellett végül bokszmeccset vív Hamlet és Laertes (Kiss Tamás). A zord, északi hangulathoz egyébiránt jól illik a hézagos miliő, látványában igazán erős a kolozsvári Hamlet: kerítetlen tér tengerparti zajokkal (díszlettervező: Both András). Bianca Imelda Jeremias jelmezei szinte skatulyákként működnek: a feszülő latexek, pisztolytáskák, bőrkabátok, ízléstelen tetoválások és bundák leképezik a mértéktelen luxust; ellenben a nemtelen fekete ruhák képlékennyé, költőivé teszik a Wittenberg-csoport alakjait.
Hamlet: Vecsei H. Miklós
A jeges légkör csak egy ponton oldódik: a sírásók dialógusa mint napindító rádióműsor hangzik el Imre Éva és Pethő Anikó tolmácsolásában, akik egyébiránt az előadás Rosencrantz és Guildensternje. A két kémnő intenzív tevékenysége ellenére sem mozdul az ország álomittas bénultságából, egyenletesen szuszog a techno-valcer dallamára, amíg meg nem hódítják. A kolozsvári Hamlet átgondolt, szemet és szívet gyönyörködtető jelenetei, pozitív kicsengésű végső üzenete ellenére eseménytelennek és üresnek festi világát; szkepszissel tekint a jövőbe: mozgékonysága dacára is olyan, mint egy kimerevített kép.
