Schwechtje Mihály: Az örökség / Komáromi Jókai Színház
Színházi valóság? Valóságos színház? Ennyire aktuális és fájdalmasan igazmondó színházat nem gyakran élhetünk át Magyarországon. Igaz, Az örökséget a komáromi Jókai Színház társulata vitte színre.
Szvrcsek Anita és Olasz István
Univerzális probléma, magyar szerző, felvidéki színház. Röviden így lehet felvezetni azt a kétfelvonásos, és közel háromórás produkciót, ami a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljának harmadik napját zárta. Egy tikkasztó vasárnap késő esti óráiban, szűk, tömött előadóteremben, a kisvárdai Zsinagógában színházat csinálni kihívás a javából. Schwechtje Mihály darabja pedig, mintha pont az ilyen helyzetekre termett volna: kijózanító, és jobban működik, mint egy dupla kávé a sarki presszóban.
Két falusi szoba félbefűrészelve áll egymás mellett. Egyik takaros, kispolgári lakás, a másik roskadozó drogtanya. Elég egy pillantást vetni a színpadképre, hogy a fáradt nézői szemek felélénküljenek. A komáromi Jókai Színház társulata pedig nem bízza a véletlenre a dolgot. Ha egyszer megszerezték a figyelmet, nem engednek a szorításból.
Párhuzamok és ellentétpárok, egymásba nem illő, és egymást megérteni sosem képes világok fojtásában rajzolódik ki a cselekmény, amit néhány tőmondatban össze lehet foglalni, valójában mégis komplexebb, mint bármi, amire számítunk. Akár az élet.
Egymást megérteni nem képes világok fojtásában
András (Olasz István), németországi orvosi rendelőjét hátrahagyva hazaérkezik apró magyar szülőfalujába, hogy eltemesse édesapját, és rendezze a családi hagyatékot. A hétvége során akaratlanul is belekeveredik a falu közéletébe. Apja háziorvosi praxisát semmi áron nem szeretné magára vállalni – bármennyire is kérleli erre a falu nyájas polgármestere –, a hippokratészi eskü azonban nem hagyja nyugodni, és a falu végében tanyázó nyomornegyedben – a helyieknek csak „Kórea” – élő, beteg gyermekét ápoló édesanya segítségére siet. Majd egy reménytelennek tűnő nyomozásba kezd, a falu megcsappant gyerekállománya után.
A nyugat-kelet, vidék-város, fehér-roma ellentétek mögött egy sokkal átfogóbb – és ijesztően aktuális – konfliktus hangolja össze a cselekményt: egyéni burkaink tragédiája. Világok élnek egymás mellett, tudomást sem véve a másik létezéséről, nyomoráról. „Van elég gondom nekem is, miért kellene a másét is felvennem?” Schwechtje zavarba ejtően éles érzékkel épít fel egy közeget, ami éppen csak annyira elemelkedett, hogy még magunkra ismerjünk benne, és külső szemlélőként lássunk rá a minket körülvevő képmutatásra.
Kordokumentum-jellegű színdarabbal nem sokat találkozhatunk, de aki ismeri Schwechtje Mihály munkásságát, talán nem lepődik meg annyira az anomálián. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 szerzőjétől nem állnak messze a húsba vágó társadalmi témák. Ami azt illeti, Az örökség hátterében álló valós történetet egy 2018-as rövidfilmjében (Aki bújt, aki nem) feldolgozta már egyszer a károsultak szemszögéből, a színdarab azonban mindennél kíméletlenebb módon közelíti meg a szegregáció okozta beláthatatlan következményeket.
Ereje, és az a bizonyos dokumentum-hatás életszerűségében keresendő. Szituációi, minden groteszk humorosságuktól eltekintve, hitelesnek hatnak, ahogy épp csak kellőképpen elnagyolt jellemű karakterei is. Megszólalásaikban semmi megjátszott nincsen. Megvan bennük ellenben az élőbeszéd spontaneitása és nyersesége, ami a Jókai Színház művészeinek előadásában színtiszta poézissé magasztosul. A feszesre írt párbeszédek csak úgy pattognak Olasz István és az öccsét alakító Béhr Márton között, ahogy az idegen országból érkezett ember megváltói attitűdjével elkezdett nyomozás az otthon maradt testvér egzisztenciáját kezdi fenyegetni.
Az éles párbeszédek csak úgy pattognak Olasz István és Béhr Márton között
Rédli Károly rendezésében – és a társulat biztos kezei közt – érett, kompromisszummentes színház bontakozik ki. Égetően aktuális morális kérdéseire nincsenek válaszok, és bár András mindent megtesz, hogy megtalálja őket, maga a dráma nem foglal állást. Nem ítélkezik karakterei felett: tökéletlen és hibákkal teli mind. Saját, vélt valóságukat igyekeznek bármi áron visszaigazolni, csakhogy ezek nem férnek meg egymás mellett.
Olasz és Béhr egy tőről fakadt, de ellenkező irányba fejlődött testvérpárának bravúros játéka mellett a közönyét ignoranciával palástoló polgármester szerepében Fabó Tibor lenyűgözően teremti meg a kis települést körüllengő cukormázzal fedett enyészet légkörét. Nem mehetünk el a társulatban vendégként szereplő Szvrcsek Anita játéka mellett sem, mint a bűntudat és gyász által meghasonult elméjű Jusztina (az alakítás mellesleg díjat is érdemelt a fesztiválon). Az ő karaktere a törékeny kapocs a két, egymáshoz sehogy sem illeszkedő világ között. A téboly, a paranoia és emberi mivoltának ez az utolsó, soha ki nem hunyó szikrája elemi erővel hatja át a nézőteret.
Az első felvonás energiáitól töltekezettek tömegében már nyoma sem volt a kezdeti fáradtságnak, ahogy a szünetben az épület előtt szoros kört alkotva verődött össze a publikum a Zsinagóga épülete előtt. Valami újjal, valami váratlannal találkoztunk, és mi, ha nem ez az, amiért leginkább érdemes színházi fesztiválokat látogatni?
Egy csaknem érinthetetlen első felvonás értékeit egyedül az ütemezés csorbította némileg. A kelleténél valamivel hosszabb jelenetek és elhagyható intermezzók az előadás második felét azonban már érezhetőbben terhelték le. Egy szigorúbb dramaturg az egyetlen alkotó, akit hiányolhattunk. Az előadás revelatív erején, éleslátó aktualitásán azonban ez a tény sem tudott tompítani. Ahogy a társulat érdemein sem.
Ha pedig két héttel az élmény után is olyan tisztán él egy előadás emlékezetemben, hogy gond nélkül hozzá lehet fogni az íráshoz, lehet tudni, hogy maradandó alkotással van dolgunk.
