Závada Pál – Mohácsi István – Mohácsi János: Egy piaci nap / Komáromi Jókai Színház
Miközben az eredeti Mohácsi-bemutatók száma fogyatkozik, a korábbi munkáiból készült remake-ek megszaporodtak színpadjainkon – hasonló mondatokat sokszor írtam le és mondtam el az utóbbi időben, hozzátéve azt is, hogy a reprízek a könnyedebb klasszikus-félklasszikus komédiákból, bohózatokból készült előadások/szövegkönyvek újabb variánsai.
Olasz István, Kiss Szilvia, Skronka Tibor fotó: Dömötör Ede
A Komáromi Jókai Színház tavaly októberi, Mohácsi János rendezte bemutatója – amely a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljára is meghívást kapott – azonban kivételt jelent, hiszen távolról sem bohózat és nem is átformált, „mohácsiasra hangolt” színdarab, hanem epikus alapanyagból készült saját, autonóm dráma, amelynek a Radnóti Színházban tartott, eredeti (2018-as) verziója az elmúlt tíz év legfontosabb Mohácsi-bemutatói közé tartozik.
Mohácsi István és Mohácsi János darabja Závada Pál 2015-ben megjelent regényéből készült, amely a második világháború utáni kunmadarasi, illetve miskolci zsidó pogrom történetét meséli el (Kunmadarast Kunvadasra keresztelve). A Mohácsi testvérek adaptációja bonyolult szerkezetű drámává transzponálta az epikát. A lincselések sorozatának megidézését egy tárgyalás keretei közé helyezte, ahol a szereplők színházi eszközökkel játsszák el a történéseket. De a mű dramaturgiai középpontját nem a tárgyalás jelentette, hanem a főszereplő, Hadnagyné Csóka Mária folyamatos, idősíkokon átívelő dialógusa a regény kevésbé fontos (itt viszont szintén főszereplővé emelt) asszonyalakjával, Hámosné Gellért Irénnel. Így nemcsak kettejük egymáshoz és férjeikhez való viszonyát tudta árnyalatokban gazdagon megmutatni az előadás, de a két nő reakciói, kommentárjai segítettek követni és világosan látni a flashbackként megjelenített pogromok sorozatának összefüggéseit. Mindezt átitatta Mohácsiék sajátos nyelvezete. Verbálisan értelemben is, hiszen a szerzők nyelvalkotási leleményei, beleértve a szereplők emblematikus kiszólásait is („Hű, de rá fogunk erre baszni!” – mondja sokszor, eleinte a konkrét eseményekre értve, később általánosabb érvénnyel és alighanem mindannyiunk nevében a történet egyik folyamatosan az árral sodródó mellékszereplője) meghatározták a nézőpontot és dialógusokat; a kegyetlenséget, az elvakult és ostoba gyűlöletet abszurd humorba ágyazva mutatták meg. És a színházi nyelv is ezt a koncepciót teljesítette ki, hiszen a játék erősen stilizáltan jelenített meg minden szörnyűséget, Kovács Márton zenéje nemcsak az atmoszférát alapozta meg, de a dramaturgiát, sőt, még a látványvilágot is. Ugyanis Khell Zsolt díszlete, a szereplőket félkörívben körbezáró, hosszú, keskeny, téglalap alakú, fa- és fémlapokból, láncokból álló, a kegyetlenkedésekre és a bezártságra is asszociáltató fal különleges ütőhangszerként is funkcionált, amelyet az előadás szereplői folyamatosan megszólaltattak.
jelenet az előadásból
Ez a színházi nyelv természetesen nem változott a komáromi bemutató esetében sem, mint ahogy maga a szöveg is lényegében ugyanaz (csupán frissült és bővült egy kicsit). Vagyis a tér- és hangzáskompozíció, valamint a látványvilág is nagyjából megegyezik az eredetivel (Remete Krisztina jelmezei ugyan változtak valamelyest, de nem a koncepciót befolyásoló módon). A zeneszerző, Kovács Márton pedig ezúttal is meghatározó közreműködője a játéknak. Mégis, az „Egy piaci nap” reprízét egyértelműen fajsúlyosabb, nagyobb téttel bíró vállalkozásnak érzem, mint az áthangolt komédiák, bohózatok újabb változatainak színrevitelét. Ami részben magából az anyagból is következik, amely alighanem azok közé a Mohácsi-szövegek közé tartozik, amelyek sajnálatosan nem avulnak el. Ami viszont nem jelenti azt, hogy ez a bonyolult konstrukció évek múltán egy más közegben, más társulattal magától értetődő módon újrateremthető. Márpedig most ez történik Komáromban. A teljes, 14 fős társulat fellép az előadásban, amelynek az alapkoncepció szerint minden szereplője mindvégig színen van a megszakítás nélküli játék 150 percében. A legtöbb színész több szerepet is játszik, úgy, hogy több idősíkban mutathatja meg a karakterek több arcát is. Az egymást generáló történelmi folyamatok sajátja, hogy az üldözőből üldözött, az üldözöttből üldöző is válhat, így több szereplő szögesen eltérő helyzetben is megjelenhet a váltakozó idősíkok egymást követő jeleneteiben. A szerepcserét ugyanakkor teátrálisan és metaforikusan is megjeleníti az előadás azáltal, hogy a több figurát megformáló színészek egyaránt játszanak áldozatokat és gyilkosokat (a faluba először visszatérő zsidókat alakító színészek például később a pogrom aktív résztvevőit testesítik meg). Mindemellett a négy, vendégként fellépő zenész mellett gyakorlatilag minden színész része annak a zenekarnak, amely a néhány tradicionális hangszer mellett a már említett díszletelemek megszólaltatásával diktálja az előadás ritmusát. Ami különleges koncentrációt igénylő feladat, hiszen egyszerre kell jelentékeny színészi erővel jelen lenni, a folyamatosan változó alakokat megjeleníteni, valamint zenélni. Tökéletes összhangban együttműködni a többiekkel, pillanatra sem kiesve a ritmusból, ugyanakkor markáns arcot adni az egyedi karaktereknek. Amihez precízen el kell sajátítani egy olyan formát és nyelvet, amelyet az alkotók egy másik társulattal együttműködve alakítottak ki.
Kovács Márton
A tizennégy színész ezt látható igyekezettel, játékkedvvel és lendülettel abszolválja. Nem állítom, hogy a két és fél órás produkció teljesen egyenletes volna (maga az alapanyag sem egészen az), kell némi idő, amíg a konstrukció összeáll, de ezt követően nagyon pontosan, a cselekmény szintjén is jól követhetően működik. A drámai csomópontok erőteljesek, az áldozatok saját, tragikus végüket zenei aláfestéssel elmesélő monológjai megrázóak, és jól érvényesül a szöveg abszurd humora is. És általában is elmondható, hogy a Mohácsi Jánossal korábban tudtommal nem dolgozó társulat érti és érzi ezt a színházi nyelvet. Nemcsak együttesként, hanem az egyéni karakterteremtés szintjén is.
Holocsy Krisztina (Hadnagyné) és Kiss Szilvia (Hámosné) dialógusai az előadás szerkezeti tartóoszlopai; a két színésznő nemcsak a játék alaphangját teremti meg, de a nézői figyelmet is folyamatosan irányítja. Sokáig úgy látszik, mintha a két feleség némiképp kívülállóként mesélné és kommentálná az eseményeket – hogy aztán még hangsúlyosabbá és drámaibbá váljanak azok a percek, amikor belesodródnak a tragikus történésekbe. Sodródnak a férjeik is, csak éppen nagyobb elánnal, jóvátehetetlenül, két véglet felé: Szabó Viktor és Olasz István játéka tökéletesen érzékelteti, hogy egy bizonyos ponton túl nincs megállás; ha már-már tiltakozna is az ember lelkiismerete, a bajtársak, az elvtársak és persze a körülmények minden aljasságba belerángatják és könnyen felemészthetik azt, aki ideológiai megfontolásból vagy saját anyagi érdekeit követve szítani kezdi a gyűlöletet. Akadnak mellettük olyanok is, akik a tömegek manipulációját professzionálisan, szakmányban végzik.
Mokos Attila Rácz Zsigája és Fabó Tibor Kónyija úgy váltogatják szerepeiket, hogy megdöbbenni sincs erőnk és időnk; mindig a győztesnek látszó oldalon tűnnek fel, más és más ideológiát képviselve, és sosem kell felelniük tetteikért. A többiek – Skronka Tibor, Bernáth Tamás, Molnár Xénia, Holocsy Katalin, Matusek Attila, Hostomský Fanni, Szebellai Dániel, Béhr Márton – váltakozva játsszák a bűnösöket és az áldozatokat (természetesen az utóbbiak közül sem mindenki ártatlan). Finoman elkülönítik ugyan az egyes karaktereket, de mindvégig éreztetik, hogy a fanatikus manipulátorok, az őrült manipulációnak bedőlő ostoba gyűlölködők, a csőcselékhez anyagi okokból csapódók és a gyanútlan áldozatok ugyanannak a sorscsapásnak, azaz az eltérő ideológiákra, de hasonló frusztrációkra és egzisztenciális érdekekre építő, folyamatosan ismétlődő történelmi folyamatoknak részesei. Ezt az érzést maradéktalanul közvetíti a komáromi bemutató egésze is, amelynek nyilvánvalóan nem célja, hogy újragondolja, új megvilágításba helyezze a szöveget, de amely éppúgy meggyőz a mű nem avuló érvényességéről, mint a társulat komoly csapatmunkára való fogékonyságáról és a szokottól markánsan eltérő színházi nyelvek, eszközök iránti nyitottságáról.
A kritika a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválján 2026. július 3-án látott előadás alapján készült.
