Schiller: Don Carlos / Radnóti Színház
Ahogyan Sodró Eliza Ebolija a trappistákat emlegeti, arról az embernek profán módon nem szerzetesrend jut eszébe, hanem sajtospult. Ennek megvan a maga bája s humora.
Mészáros Blanka és Baki Dániel Fotók: Dömölky Dániel
A mostani színházi alkorszak legérdekesebb kérdése, hogy mihez kezdenek az élő nézőt nélkülöző magyarországi színházak az internet közvetítette távszínház műfajával. A jelenléti színházat pótolni igyekvő jelen-nem-létivel. Az erre adott változatos válaszok közül különösen jól sikerültnek tetszik a Radnóti Színház Don Carlos-bemutatója.
A fiatal tehetségekre kíváncsi Radnóti Színház a legutóbbi Horváth Csaba-osztályban végzett Nagy Péter Istvánt hívta meg Friedrich Schiller nagyívű drámája színrevitelére. Ő Vas István fordítása alapján Sándor Júliával készítette a szövegkönyvet. Amit aztán a társulattal létrehoztak, felvettek és a világháló közönsége elé tártak, az úgy színház, hogy film. Művészfilm, amelyen átlátszik a színház. A megnevezésére alkalmas lehet Gabnai Katalin kolléga szép szava, a kameraszínház.
A produkción olyanképpen látszik át a színház, hogy a néző előbb-utóbb képes fel- és kiismerni a Devich Botond tervezte színpadi díszletet magát: tükrös üvegfalaival, fényforrásaival, óaranyszín függönyeivel. Miközben alig is látja egyben, tárgyszerűen, szemmel befoghatóan a színpadképet. Az előadásnak/filmnek alapeleme a sötét, a fekete-fehér – Giliga Ilka jelmeztervező is színesmentesen, kizárólag feketével és fehérrel dolgozott. Ettől halványan Velázquez-figura benyomást keltenek a szereplők, dacára Don Carlos kapucnis pulcsijának vagy Fülöp király meztelen felsőtestre felvett zakójának, amely alatt – ha jól láttam – vezeklőövet visel. Még a színezés is baljós fekete sziluetteket rajzol, amikor a sárga függönyöket hátulról világítják át.
Sodró Eliza, Rusznák András és Pál András
A látvány legfőbb jegye az átláthatatlanság, noha a történet összes hőse úgy él és mozog ebben a félelmetes hatású tükörlabirintusban, hogy éppen látni szeretne. Mindenki figyel és mindenki megfigyelés alatt áll. Van olyan pillanat, amikor Baki Dániel Posa márkija beszél valakihez, s ahogy a profilja elő-előbukkan egy hátsó tükörben, pont úgy hat, mintha leskelődne és ki akarná hallgatni saját magát. Máskor a tükör szinte elgörbül, torzképet villant fel, s ettől például László Zsolt elbizonytalanodott Fülöp királyának körvonalai megtörni, szétfolyni látszanak. A drámai események filmes közvetítésének módja tökéletesen kifejezi azt a szorongató légkört és nyomasztó közeget, amely Fülöp spanyol király udvaraként, rövidebben: autokratikus hatalomként írható le. Végtére is ez a korszak adta a történelemnek a központosított királyság prototípusát.
Technikailag úgy valósítják meg a fojtogató érzetet az alkotók – akik közül Zilahy Tamás adásrendező/filmrendező és Vincze Alina operatőr nevét rögtön oda kell emelnünk Nagy Péter Istváné mellé –, hogy szellemképes világot teremtenek. A képeket rendre egymásra vetítik. Mialatt intim páros jelenet zajlik közeliben, átsejlik rajta a totál. Menet közben a szemünkbe tükröződik a színpadkép, a furcsa mennyezetvilágítással és egy csillagszerű piros fénnyel a monitorom közepén. Vannak jelenetek, amikor erőteljes zenei aláfestések mellett egészen közel kerülünk hőseinkhez, szinte összezsúfolódunk velük. Például Erzsébet királynő (Mészáros Blanka) budoárjában, majd Eboli hercegnő (Sodró Eliza) habfürdőszobájában. Vagy Domingo atya (Pál András) gyóntatófülkéjében. Hiszen az egész előadás úgy kezdődik, hogy Don Carlos (Nagy Márk) kezét látjuk, amint belevési a gyóntatófülke könyöklőjébe, hogy liberté, égalité, fra… Szinte már nyúlik ki a kezünk a keze mellé, hogy folytassuk helyette a rusztikus famegmunkálást. Aztán 20-25 perc múlva alighanem az az első kontúros, kendőzetlen, tükrözetlen kép, amikor a két fiatal, a két bizalmas barát, korábbi iskolatárs találkozik: Don Carlos és Posa márki. A következő, fényesre kitisztuló kép az lesz majd, amikor Posa márki pontosan és költőien megfogalmazva elmondja a királynak, hogy mi a baj az ő politikai-hatalmi rendszerével.
László Zsolt és Nagy Márk
A játék egyfelől felmutatja egy királyi udvar méltóságát, kötelességtudó urak és asszonyok feszes magatartását. Másrészt minden egyes jelenetet sikerül felfűteni schilleri szenvedéllyel. Férfiak és nők intrikálnak, helyezkednek, generációk ütköznek össze egyező érzelmek és ellentétes érdekek mentén. És mindehhez vonzó mai tónus, kortársi hangvétel társul. Ahogyan Sodró Eliza Ebolija a trappistákat emlegeti, arról az embernek profán módon nem szerzetesrend jut eszébe, hanem sajtospult. Ennek megvan a maga bája s humora. Vagy ahogy a Londont megjárt Posa márkinál érdeklődik Eboli pletykaéhesen: látta-e az eretnek királynőt, és milyen? Nem kevésbé elbűvölően ismerősek Nagy Márk Don Carlosának éles, kamaszosan arrogáns hangjai. Bal fülében karikát hordó, robbanékony, nyíltszívű, egyenes beszédű fiatalember ez a herceg. Még székre is áll – pedig már nem kicsi –, annyira szeretné meggyőzni király édesapját, hogy jár már neki a feladat. Közben ki sem lát saját magából, meg sem hall senkit. Az események azt igazolják, hogy ez a széphevű ifjú igen kevéssé megfontolt és előrelátó, ami az ő posztján nem nagyon előnyös. Pláne, ha harcba hívja az egész évszázadot, bemutatva a kamerának a középső ujját. Nagy Márk alakításában olyan, potenciális uralkodó sejlik fel, aki akkor is megváltaná a világot, ha abba belegebedne. Mármint nem ő, hanem a világ.
Ami az apakirályt illeti, őt László Zsolt hiánytalan szerepformálással növeli bonyolultan tragikus, már-már shakespeare-i alakká. (És még csinos spanyolos szakállt is növesztett hozzá.) Első színpadra lépésekor úgy követi őt kamerájával az operatőr, mintha a főnök mellé kirendelt hivatalos dokumentátor végezné a dolgát, bizonyára nem közbeszerzéses szerződés keretében, busás megbízási díjért. Fülöp király problémája abból a jellemző helyzetből fakad, hogy szorgos, haszonleső alattvalókkal és gátlástalan, elvtelen végrehajtókkal vette körül magát. Most egyszerre rájön, hogy éppen emiatt nincs egyetlen szuverén személyiség sem az udvarában. Senki, akihez bizalommal fordulhatna, akitől nyílt véleményre, tárgyilagos helyzetmegítélésre számíthatna. Meglehetősen va banque módon Posa márkit választja ki erre a feladatra, ám őt épp Fülöp király fiához köti a szíve és a becsülete. Olyannyira, hogy a nemes ifjú alakoskodni sem átall, és cselszövései végén elmegy az önfeláldozásig. Ülő halotti póza a cella tükrös sarkában egyszerre horroreffekt és memento.
A társulatban ez alkalommal debütáló Baki Dániel márkijának mindenekelőtt a figyelme megejtő: ahogy néz, ahogy összehúzza a száját. Hajlamos kicsit sietősen beszélni, gyakran ejti röviden a hosszú szótagokat. Ez ugyan kifejezheti a gondolatainak gyorsaságát, de közben felhívja a figyelmet arra, hogy az összes többi színészkollégája tud helyesen, jól artikulálva beszélni. Posa márkink halálában az a drámai, hogy nem törvényszerű, hanem amolyan helyettespusztulat. Az összes többi színész munkájáról is csak jót mondhatunk: már egy-egy gesztusból képesek figurát kerekíteni. Például Pál András cinikus-taktikus papja a saját gyóntatófülkéjében olyannyira fesztelen a bűntársa, Alba herceg (Rusznák András) társaságában, hogy még tiltott szerrel is él. Rusznák alakításában Alba herceg a király ökleként komoly egyensúlypont a szisztémában. Praktikusan ő működteti a hatalmat oly módon, hogy bármikor tétovázás nélkül hoz áldozatot érte: mindig más emberek életét.
Jelenet az előadásból
Aztán itt van Gazsó György Lerma grófja, ahogy a karjára veszi Klára Eugénia infánsnőt, amikor a kislány szülei világuralmi háttérrel veszekednek. A gróf mozdulatából kitetszik, hogy ebben a rideg, szeretetlen királyi otthonban ő az egyetlen, aki a gyerekek iránt anyaiszerű gondoskodással viseltetik. Erzsébet királynő – akit először a fiúhoz akart hozzáadni a francia és a spanyol korona érdeke, majd váratlan fordulattal az apát rendelték ki számára férjül – Mészáros Blanka megformálásában tiszta, méltányos, fegyelmezett, és replikái alapján még okosabb is, mint a szívének kedves Don Carlos. A királynő az n+1. áldozat a hatalom oltárán. Nem hagyható szó nélkül az a félelmetes, vak Főinkvizítor sem, akit M. Kecskés András játszik mezítláb, egy szál darócruhában, halk szóval és nagyon erőteljesen. Ő királyok nevelőjeként ideológiai megalapozója, egyben haszonélvezője az uralmi rendszernek. Van tehát súlya.
A Radnóti Színház kifejezetten kortársi Don Carlos-előadása minden funkcióját betölti, ami csak lehetséges ma. Egyrészt műfajérzékenyen, formátumosan pótolja az élő színházat. Másrészt érzékelteti a szörnyű hiányt. Hogy mit nélkülözünk már hosszú-hosszú hónapok óta.
/Operatőr: Vincze Alina, Vaszari Júlia. Zene: Dargay Marcell, Csizmás András./
