Szemenyei János – Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: VUK / Madách Színház
Amikor Sut, a bonyolult lelkületű rokkant róka, vagyis a táncos Sándor Dávid megjelenik a színen, végre figyelni kell valakire.
Idestova tíz éve annak, hogy három fiatalember, a színész-zenész Szemenyei János mint zeneszerző, s Győrei Zsolt meg Schlachtovszky Csaba mint szövegíró először örülhetett közös művük, a Fekete István-regény alapján készült zenés mesejátékuk közelgő bemutatásának. A mű a Rock és Musical Színház Miklós Tibor által rendezett bemutatója után végigfutott az egész országon. Kaposvártól Miskolcig számos, különböző szakmai felkészültségű dalszínházi társulás mutatta be, sejthetően telt házak előtt, hiszen a gyerekeknek szánt színház még abban az esetben is ígéretes gazdasági akció, ha nem vezeti föl szuperreklámként egy valóban jó regény és egy 1981 óta szerethető rajzfilm előélete. Hogy a Vuk-történetben sok esély, s nem utolsósorban jelentős bevételi lehetőség van, az is bizonyítja, hogy ez idő alatt más alkotói csoportok is színre vitték a legendás rókafi cselekedeteit, báb- és zenés színpadi változatban egyaránt. Nem beszélve az ifjabb Fekete István művéből készült, igazán nagy bukást megért, ám üzletileg mégis működő, 2008-as Kis Vuk című filmről.
A Madách Színház előterében izzadó szülők és gyerekek hada nagyobb küzdelem után jut be a nézőtérre, mint egy hajdani amatőrprodukció lelkesedésig váratott közönsége. Végül sikerül. Találkozni lehet a láthatóan utaztatásra kigondolt, dobogókból álló díszlettel (díszlettervező: Halász G. Péter), melynek hátterében, a magasban, tán az olvasni tudók örömére, aranyvörös rókabőrrel bevontnak rajzolt betűk hirdetik a főhős nevét. Népi figuráknak gondolt bohózati hősök jelennek meg a magyar falu világából, érthetetlenül gajdolva valamit, mert a hangosítás – kezdetben és aztán mindvégig – kritikán aluli. A fantáziátlanul öltöztetett és riasztóan sminkelt előadás szinte megijeszti a közönséget. Pedig csak az történik, hogy egy göcsörtös kabaré beleül a képileg és olykor szövegileg is megidézett alapműbe, s ott elterpeszkedik.
A zene valóban emlékeztet egy, sőt több musicalre. Kezdetben operai erővel indul egy-egy betétdal, majd csak úgy a maga kedvére tekereg a levegőben, megjegyezhetetlen melódiákkal, s alig törődve a cselekménnyel. (Nem lehet nem emlékezni a Keleti István és Nánay István nevével fémjelzett hajdani gyerekszínházi tanulmányokra, melyek egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a színházban, főleg a gyerekszínházban ne bízz információt dalbetétre – vagy előtte mondd el, vagy utána azonnal ismételd meg, mit akarnál mondani –, mert a dal indulása pillanatában a közönség kikapcsol, s nem tud semmilyen információt befogadni.) Itt tulajdonképpen mindegy, hogy énekelnek vagy beszélnek, a gátlástalan és formátlan fecsegés a lényeg. S bár a vezérsláger indulótempóba erősödve hirdeti az eszmei mondanivalót: az a legény (róka), aki „sosem hagyja ketrecében rabtársát”, a katarzis csak nem akar bekövetkezni.
Hiányzik a meghívni kívánt nevetés is. Pedig többek között ilyenek hangzanak el: „Úgy ledurrantottam, mint az anyám köcsögit!”. Vagy: „Tás elég szekánt alak”, „A sok hülye szeme gúvad”, a szomszéd „csibéket tojatott (!)”, „bosszút állsz a koszhadt rókán”. Meg aztán: „Vuk menekül a nőjével” stb. A szövegírók nyilván magukat szórakoztatták néhány igazán sikerült, s egy-egy öntetszelgő szójátékkal: „ketrecben reszketsz benn”, „a teremtés koronája/a temetés komornája”. A közönséggel kötelezőnek vélt kapcsolattartást Nyau, egy Barbie baba stílusú macskanő, az egyébként jól éneklő Simon Boglárka végzi. A kölyökróka Bauer Gergő, az ifjú Vuk Pásztor Ádám, szerelme, a ketrecből kiszabadított Csele, Tóth Angelika. A Gúnár–Tojó páros hivatott a táncoskomikus és a szubrett helyén megjelenni, Ekanem Bálint Emota és Foki Veronika lúdjai alázattal és naiv jókedvvel teszik a dolgukat. Az ő charlestonjuk esetében tűnik fel először, hogy koreográfusok (Rieberger Anita és Sándor Dávid) is voltak az előkészítő csapatban, mert amúgy az egész színpad mozdulatlan és szervezetlen. Rendező az ügyelői, énekesi, színészi, koreográfusi és asszisztensi gyakorlattal is rendelkező Hencz György.
Rejtély, hogy minek köszönhető, de amikor Sut, a bonyolult lelkületű rokkant róka, vagyis a táncos Sándor Dávid megjelenik a színen, végre igazán figyelni kell valakire. Mintha csak egy pillanatra, de mégis-mégis színházban lennénk. Székhelyi József fájdalmas beletörődéssel viszi a végkifejletig Karak nyílt színen halni kényszerülő figuráját, hogy a tapsrendnél, fönt a fényes térben, mint Hamlet atyjának szelleme, lebegjen még egy utolsót.
A közönség egy része szünetben már hazamenésről társalgott. Aztán maradtak, mert drága volt a jegy. Pedig hát, drága az élet is. Sajtóhírek szerint a Madáchban „túltermelési válság” alakult ki a töméntelen új produkció miatt. Ha a vezetőség esetleg megnézi ezt a Vukot, talán lesz ötlete a válság enyhítésére.
