A robot a sztár?

|

01 Iréne Jacob Foto TęMadoka Nishiyama

Oriza Hirata & Seinendan & Osaka University Robot Theatre Project Theater Company: Az átváltozás / Trafó

A robot szerepeltetése egyelőre bizonyosan nem hozná lázba sem Craiget, sem heves bírálóit. A látottak alapján a színészeknek sincs miért aggódniuk, lecserélésükre továbbra sincs esély.

Ha ezt Edward Gordon Craig megélhette volna… Bár a múlt század legjelentősebb színházi teoretikusának sorait gyakran értik, magyarázzák félre, tény, hogy életművének maghatározó gondolata a színészi munka radikális átalakítása, a színész szerepének teljes átértékelése. Craig több megoldásban is gondolkodott, mely a színészt „leválthatná” – a legtermékenyebb gondolat kétségkívül az „Über-Marionett” koncepció volt. A teória nemcsak akkortájt hatott radikálisnak, sok gyakorló színházi ember szemében ma is vörös posztónak számít, holott Craig radikalizmusának megvoltak a határai. Az például nem jutott eszébe, hogy a színészt akár robottal is lehetne helyettesíteni.

02 Foto TęMadoka Nishiyama 03 Laetitia Spigarelli Foto TęMadoka Nishiyama 04 Foto TęMadoka Nishiyama 05 Foto TęMadoka Nishiyama 06 Foto TęMadoka Nishiyama 07 Foto TęMadoka Nishiyama 08 Jerome Kirchner Foto TęMadoka Nishiyama

Nem úgy Oriza Hiratának, aki színházi ember (író, rendező, igazgató) és egyetemi tanár az Osaka Egyetem Kommunikáció és Design Tanszékén, s akinek az egyetem falain sem kellett kilépnie ahhoz, hogy összetalálkozzon Hiroshi Ishiguro mérnökkel, robotika szakértővel. Kettejük együttműködéséből jött létre az a robotszínházi projekt, melynek eredményét a Trafóban láthattuk. Vagyis a bemutató főszereplője, Repliee S1, az android abban a kiváltságos helyzetben van, hogy élete első főszerepére nem egyszerűen kiválasztották, hanem az ő számára választottak darabot – sőt, munkatársakat, kollégákat is. Nem is akárkiket, hiszen az előadás egyik szerepét nemzetközi hírű színésznő, a kilencvenes évek több emlékezetes filmjének – így Kieslowski remekének, a Veronika kettős életének – főszereplője, Irène Jacob alakítja, de további partnerei, mint Laetitia Spigarelli vagy Jérôme Kircher sem számítanak ismeretlennek a szakmában. És maga a mű sem ismeretlen, a történet váza legalábbis Kafkáé. Hirata némiképp módosított a híres elbeszélés alapötletén: Gregor (illetve a francia nyelvű előadásban értelemszerűen Grégoire) Samsa egy napon nem arra ébred, hogy bogárrá változott. Hanem arra, hogy robottá. Az érdekes ötlet két, perspektivikus jelentőségű kérdést is felvet. Az egyik, hogy a befogadói figyelmet tényleg leköti-e a robotszínész, s ha igen, pusztán a technikai varázsa vagy a színházi jelentése, jelentősége is. A másik, hogy az előadás jelentését elmélyíti-e a robothoz kapcsolódó alapötlet, sikerül-e újat, izgalmasat mondani az ember-gép viszony számtalan műalkotásban megfogalmazott kérdéséről. Orizáék bemutatója sajnos mindkét kérdésre hervasztó feleletet ad.

A robot szerepeltetése egyelőre bizonyosan nem hozná lázba sem Craiget, sem heves bírálóit. A látottak alapján a színészeknek sincs miért aggódniuk, lecserélésükre továbbra sincs esély. Új perspektívák legfeljebb a kritikusok előtt nyílnak meg; elvégre még sosem írtam olyan szereplőről, akinek alakításáról bárhogyan fogalmazhatok, hiszen úgysem fog megsértődni. Repliee S1 roppant szűkös színészi skálán játszik; alig mozog, mimikája gyorsan kiismerhető, s ugyan szépen beszél franciául – köszönhetően a bérlőjelölt szerepét is eljátszó Thierry Vu Huunak -, színpadi jelenségként nagyjából tíz percig érdekes. Nem forradalmian újszerű szerkezetnek, hanem bábnak tűnik – ám távolról sem Über-Marionettnek. Ám hiba lenne az ő nyakába varrni az előadás kudarcát. A játszott szövegváltozat, illetve Oriza Hirata rendezése annyira semmitmondó, annyira nem tud semmi érdemlegeset állítani vagy kérdezni a metaforikus értelmű robotlétről (miként végső soron magáról az emberi létről sem), hogy ha Repliee S1 bámulatos szerkezet volna, alakítását akkor is pusztán technikai szempontból lehetne méltányolni. Az előadás hosszúra nyújtott párbeszédek sora, melyekben hol aktuális családi, szociális problémákról, hol pedig egy pontosan körül nem írt (valószínűleg szimbolikusan is értelmezhető) háborúról esik szó, az eredetiség legkisebb igénye nélkül. Ez a tematika pedig legtöbbször arra teremt alkalmat, hogy színpadra biztosan nem kívánkozó etikai, illetve filozófiai kiselőadásokat hallhassunk. Hogy a bemutatónak Kafkához nincs különösebb köze, elfogadható, de hogy a kafkai világ hideglelős atmoszféráját a társalgási drámák unalma váltsa fel, nehezen tolerálható. Merthogy az előadásból nemcsak az eredeti kérdések hiányoznak, de a feszültség, az erő, a tét is. Jobbára olyan érzésem volt, hogy morális tézisek illusztrációját látom, színházi formában.

Talán ennek következménye az előadás szegényes látványvilága is. A díszletek és jelmezek leírására leginkább a „kézenfekvően egyszerű” kifejezést használhatnám, a világítás megtervezésére még ez a szókapcsolat is jóindulatú volna. Néhány jelenetben azért megcsillan némi humor, némi irónia – ez is leginkább a színészek, mármint a hús-vér színészek érdeme.  Ha jobban belegondolok, robot ide, perspektivikus lehetőségek oda, számomra alighanem az volt az előadás legfontosabb hozama, hogy „élőben”, színpadon is láthattam Irène Jacobot…

CÍMKÉK: