Rekviem egy álomért – Budaörsi Latinovits Színház
A Budaörsi Latinovits Színház idei első bemutatója, a Rekviem egy álomért nem csak Hubert Selby Jr. regényéből, hanem Darren Aronofsky filmjéből is ismerős lehet. A társulat összmunkája a fentebbi műveket nem ismerő nézőket és az előtudással rendelkezőket egyaránt képes magával vonszolni ebbe a sötét lélekvesztőbe.
Fotók: Budaörsi Latinovits Színház
Az alapművek nagy hiányosságának tekinthető az a dramaturgia és szerepépítés, amely a karakterek, helyzetek számára nem hagy lehetőséget a fejlődésre, a hibák orvoslására. A darab kezdő pillanataiban mindenki elindul egy olyan lejtőn, amely után nem következik emelkedő: mindenki a vesztébe rohan. Olyan jellegzetessége ez az alapműnek, amelyet – nyilvánvalóan – a rendezés sem tud befolyásolni. Formanyelvében azonban képes lehet a film képi világához hasonlóan erős képeket létrehozni. Ilyen a jellegzetes és azóta ikonikussá vált pupilla közeli felvétel, ami a kábítószer véráramba kerülésének pillanatát mutatja meg. Hasonló továbbá a különböző drogokat (gyógyszer, cigaretta meggyújtása, anyagok hevítése) megmutató közelik, illetve az idő múlását központba állító gyorsított felvételek, a repetíció aktusa. Ez azonban nem valósul meg – részben nem is valósulhat meg –, hiszen a mozgókép és a színház alapvetően más eszközökkel operál. Ugyanakkor szembetűnő, hogy Berzsenyi Bellaagh Ádám koncepciójában nem a látvány, hanem a színészi játék kap nagyobb hangsúlyt. A színészek munkája nagyban képes pótolni a látvány és a miliő semlegességét. Az előadás nagyrészt mégis magát a történetet igyekszik elmesélni – ami önmagában viszont zsibbasztóan tragikus.
Takács Katalin
A színpad meghatározó színei a fekete, a fehér és a szürke. A hátsó részt egy óriási szürke téglafalat mintázó borító uralja, amely kellően semleges ahhoz, hogy minden jelenet mögé odasimuljon. Sokorai Attila akromatikus látványvilágában könnyen kiemelt szerephez jutnak a különböző kellékek (pl. az a neonzöld ital, amelyet Marion fogyaszt el gazdag és befolyásos „támogatójánál”), vagy Kolonics Kitti egy-egy jelmeze (pl. Sara Goldfarb piros ruhája, amelybe szeretne belefogyni). A rendező, Berzsenyi Bellaagh Ádám gondosan ügyel arra, hogy az impulzusok jól különválasztható módon és pontos ritmusban érjék a nézőket. Nem sok kellékkel operál, ám mindennek funkciója és súlya van. Ilyen például a hűtő, a telefon, a színpad két oldalán található ajtók, a matrac és a televízió(k), amelyeket jellemzően mind a két cselekményszálban megjelenő karakterek használnak. A színpad szinte az előadás egésze alatt két részre tagolódik. Bal oldalon az anya, Sara Goldfarb élettere jelenik meg, míg a jobb oldalon a fiatalok kapnak helyet. Ezek között a vizuálisan kevésbé elváló, láthatatlan terek között azonban van átjárás, például a börtön- és a kórházjelenetben, ahol a szereplők a színpad felosztások nélküli közepén játszanak. Az említett kellékeket, járásokat azonban mindig szabadon, a láthatatlan terek meghajlításának segítségével használják. Téralkotó szerepe van a fényeknek, a világításnak – legtöbbször a fal akromatikusságához illeszkedő semleges fehéret, néha pedig az ezt megtörő meleg fehéret láthatunk.
Igazi hangsúly a színészi játékon és az összmunkán van
Az igazi hangsúly azonban a színészi játékon és az összmunkán van. Ez utóbbi alatt pedig nem csak a színpadon látható színészeket érthetjük, hanem azokat is, akik a színfalak mögött azért felelnek, hogy a produkció megszülethessen. Különösen kiemelt jelentőségű ugyanis a karakterek fizikai állapotának romlása. A Takács Katalin által megformált Sara Goldfarb jelenetről jelenetre veszít több tíz kilót, bőre egyre fakóbbá, haja pedig egyre ziláltabbá válik. A heroin csapdájába eső fiatalokat, Mariont, Harry-t és Tyrone-t játszó Nagy Katica, Fröhlich Kristóf és Böröndi Bence karjain pedig egyre nyilvánvalóbbak a tűnyomok, ami folyamatos (egyre szembetűnőbb) sminkelést igényel.
Takács Katalin Sara Goldfarbja lenyűgöző – a színésznő a legkisebb gesztusokkal is képes egyszerre együttérzést, szimpátiát, akár szeretetet és szánakozást ébreszteni. Sara naiv hinni akarását gyermeki játékossággal kelti életre. A magányos özvegy anyák unalomba süppedő hétköznapi hangulatából szinte észrevétlenül csúszik a fogyasztószerek csapdájába. Ennek megfelelően Takács Katalin a másodperc törtrésze alatt képes hangszínt, arckifejezést és hangulatot váltani. Sara furcsa viselkedése akkor válik a legszembetűnőbbé, amikor fiával, Harry-vel (aki hozzá hasonlóan nem tiszta, csak éppen más drog hatása alatt van) találkozik, aki rögtön látja rajta a gyorsítók okozta tüneteket. Az összeomlás elkerülhetetlen, és ezt fájdalmas végignézni. Mindezzel együtt azonban Sara cselekményszála és Takács Katalin bravúrja teszi lehetővé azt, hogy a néző kapcsolódni tudjon a történethez. A drogokba (legyen az bármilyen élvezeti szer) tudatlanul, jó meggyőződéssel belefutó középkorú családanya karaktere túl ismerős lehet, akár közvetlen környezetünkből is.
Ilyés Róbert és Takács Katalin
A Harry-vel hamar viszonyba kezdő, a herointól kezdetben távolságot tartó Marion szerepét meggyőzően közvetíti Nagy Katica. A függőség stádiumai testén és elméjén eleinte visszafogottan jelennek meg, míg a második felvonásban egyre érzékletesebbé válnak. Jelenetei között egyik legmegrázóbb az, amikor a szer elvonásának jelei mutatkoznak rajta: remeg, járás közben majdnem összecsuklik. Pontosan játszik, mozdulatait tévedhetetlenül konstruálja: nem túl sok és nem is kevés, már-már elviselhetetlenül valós minden rezdülése.
Böröndi Bence Tyrone-ja vehemensen ragadja meg az életében kínálkozó lehetőségeket, s Böröndi ugyanilyen elánnal veti bele magát minden színpadi helyzetbe. Játéka ezt a viszonylag kisebb szerepet is olyan dinamikával tölti meg, hogy ha kimegy a színről, már várjuk, hogy ismét feltűnjön. Fröhlich Kristóf némiképp visszafogottabb Harry-je mellett Tyrone tűnik a mozgatórugónak a fiatalok „kalandjában”.
Fröhlich, aki az SzFE elvégzése, és budaörsi gyakorlata után az évadban már társulati tagként játszik, bátran reagál a kihívásokra. Kollégái magabiztos testkezelése, valamint színskálájuk változatossága mellett nincs egyszerű dolga a szezon első bemutatójának egyik kiemelt szerepében, ám Harry Goldfarb alakjában aggódó fiúként és szenvedélyes, majd hideg és elutasító szeretőként is okoz emlékezetes pillanatokat; az előadás közben felmerülő váratlan akadályokat láthatóan könnyedén veszi.
Meghökkentő koncentráltságról és színészi eszköztárról tesz tanúbizonyságot Ilyés Róbert, aki az előadásban a négy társán kívül minden egyéb szereplőt megjelenít. Itt azonban nem arról van szó, hogy ő a szomszéd, aki néha az anyánál, néha a fiataloknál tűnik fel. Ő alakítja Sara barátnőjét (csak telefonos beszélgetésben adja hozzá a hangját, fizikailag nem jelenik meg), a televíziós munkatársat (szintén telefonon), Sara orvosát, egy narkóst a börtönben, a tévészerelőt, Marion pszichológusát, és egy drogbárót is – a teljesség igénye nélkül. Jelmeze visszafogott, sokszor csak jelzésértékű, így főként orgánumára és jelenlétére számíthat. Képes egy-egy jelenetváltás között teljesen átlényegülni – ha a színlap nem írná, hogy mindenki, még a telefonos női szerep mögött is őt sejthetjük, azt gondolhatnánk, a színház valamiféle előre rögzített szöveget használ.
A Rekviem egy álomért nem vidám előadás – sem kívülről, sem belülről. Preventív ereje magasan túlmutat a drogokról szóló iskolai beszélgetéseken. Míg szerkezetileg és vizuálisan nem nehéz vagy bonyolult az alapanyag és a színrevitel, addig a karakterek cselekményből adódó lassú szétcsúszása érzelmileg megterhelő, miközben a megrajzolt helyzetek által mindez empátiát is ébreszt. A nézőt egyfajta komplex érzelmi sokkhatás éri, ami újabb impulzusok szerzésre ingerel.
