Jean Racine: Andromakhé / Örkény Színház / stream
Ebben a háború utáni poszttraumatikus világban, amelyet Racine a trójai pusztulást érzékenyen dokumentáló görög mitológiából idéz meg, újra kell építenie magát mindenkinek. A háborúnak nincsenek győztesei.
Fotók: Horváth Judit, Örkény Színház
Gyűlölöm életem, s lángomtól borzadok.
(Racine: Phaedra)
Komolyság, báj, humor és fájdalom. Temetetlen romok. A lelkek romjai…
Oresztész szereti Hermionét, aki szereti Pürrhoszt, aki szereti Andromakhét, aki szereti Hektórt, aki… halott. Foglalja össze a színlap, s ez eleve azt sugallja, az alatta citált Nádas Péter-idézettel együtt, mintha magával a szerelemmel lenne a probléma. (Micsoda ökörség. Nem tűnt föl még soha senkinek, hogy az európai irodalom szerelmi történeteinek láttán, valójában el kéne mennie kedvünknek attól, hogy szerelmesek legyünk? Ám ennyi vereség és pusztulás láttán is kinek ment volna el a kedve a szerelemtől? Akkor minek mégis e roppant mennyiségű könny, vér, méreg, bosszú, gyilok…) Ám maga a mű mintha ezen is túlmutatna. Nem a szerelemmel van itt a gond; van, van, persze, hanem a világgal körülötte.
A szerelem csupán vivő anyag, ami segít benyelni a valóságot.
Vagy mégse.
Józsa Bettina
Ebben a háború utáni poszttraumatikus világban, amelyet Racine a trójai pusztulást érzékenyen dokumentáló görög mitológiából idéz meg cirkalmas karakterológiával körítve, újra kell építenie magát mindenkinek. Trójainak, görögnek, veszteseknek, győzteseknek. Pontosabban a győztes táborhoz tartozó – szintén – veszteseknek. Merthogy (mint annyiszor) jelen esetben is bebizonyosodik, a háborúnak nincsenek győztesei. S mi más adna hirtelen robbanó energiát az újrakezdéshez, mint egy szerelem. Maga az érzés, amelyet egy másik egyedhez kötünk. Ám az érzés ebben a pusztulás utáni pusztulásban nem teljesedhet ki. A lerombolt lélek romjaiból építkezik.
Hogyan is találna viszonzásra.
Az Ari-Nagy Barbara, Gáspár Ildikó és Závada Péter létrehozta szövegkönyv nem próbálja eleve lefejteni a burjánzó klasszicizmust Racine-ról, de olyan tartalmakat rejtenek a modernizált környezetben megjelenő szövegbe, amely az emberi működés pszichés föltérképezésében az antik görögöknél is messzebbre nyúlik vissza. Nevezetesen egy mindenevőként funkcionáló ragadozó párkapcsolati rendszerét, azét a különleges helyzetű biológiai egyedét, amelynek létezését a magával hozott háborús ösztönök vezérlik.
Az Örkény Színház fölépített egy produkciói streamelésére alkalmas stúdiót és ennél konstruktívabb lépésre jelen helyzetben nehezen szánhatta volna el magát. Maga a stream a többi előadás trailerével indul, és ezek a trailerek vonzóak. A nézők gyülekezése pedig már önmagában is olyan nosztalgiákat indít el, melyek a színház nélküli lét lehetetlenségét mutatják. Jelen idejű, élő, lüktető színház, a színház kézzelfogható valósága nélkül. Reménytelen, mégis pontosan átélhető, szenvedélyes érzelem. Nem próbáljuk a föloldhatatlan paradoxonát megfejteni.
Nincs színpad.
A stúdiótérben az egymással szemben ülő nézőket csupán egy szűk folyosó választja el. Itt fog történni valami. Precízebben szólva valami történni fog! (Díszlet, jelmez: Szabados Luca.) Még nem sejtjük, hogy a fölfoghatatlanul szűk tér egyszercsak kinyílik, egy szinttel lejjebb és följebb is vibrálni kezd, miközben maga a játék a szűkös sávot is végeláthatlanra nyitja. Egyszerre vagyunk a nézőtéren, a színpadon és a kulisszák mögött, többet is látunk és kevesebbet is, a változó látószögű képekből magunk építjük föl a színház valóságát. A színházét, amely friss, szplínesen önironikus humorban tobzódik (mert az jól megy a halálos szerelemhez), amely a hatvanas évek tárgyi relikviái között bóklászva izgalmasan mai gesztusrendszerrel közvetíti a Szabó Lőrinc magyarította, mai ízlésünkhöz képest ömlengő szöveget, amely zeneileg frappáns és igényes (zenei vezető: Kákonyi Árpád), még azon túl is, hogy az operaáriát borzongatóan zsonglőrkezű dj-ként keverik…
Borsi-Balogh Máté és Hámori Gabriella
Hermioné tisztogatja, fertőtleníti a telefonkagylót, Vajda Milán mint az Andromakhéért epedő Pürrhosz tanácsadója, rántottát süt, megidézzük az illatát, akár érzünk épp illatot, akár nem. Nagyon úgy tűnik, hogy Gáspár Ildikó duplán rendezte meg a szöveget. A színpad mellett streamre is. A nézők is nézni valók lesznek, mintha ott lennénk közöttük. „Megtöröm, elviszem vagy lábánál halok.” Csupaszítja egyetlen tömör mondatra Pürrhosz saját dühöngő érzelmeit a Trójából hadizsákmányként hozott Andromakhé iránt Borsi-Balogh Máté, s Akhilleusz fiának érzelmi tragédiája mai kontextusban is megérint. A rabul ejtett özvegy Hektórt siratja, miközben összes szenvedélyét az elárvult fia iránti anyai rajongásban éli ki.
Jó a casting.
A dühöngő szerelmesek gyűlölik, aki értük rajong, cserébe viszont gyűlölik, akiért ők rajonganak, miközben hisztérikus gesztusokkal követelik tőlük a megtagadott szerelmet. Hámori Gabriella Andromakhéja mélyről előtörő pokoli démonként őrjöngi vissza a halott Hektórt, miközben hősiesen elénk tárja az anyai szeretet riasztó mélységeit.
Józsa Bettina Hermionéja a bájos arcú, durcás tinédzser megtévesztő külsejébe egy halálos szerelem összes gonoszságát belerejti, Patkós Márton nem kevésbé szerelemőrült, kielégítetlen Oresztésze pedig burleszkbe hajló ádáz elszántsággal igyekszik teljesíteni a legvadabb kívánságait, miközben a háttérben, ne feledjük, egy rút gyerekgyilkosság részletei bontakoznak ki.
A történtek láttán egy másik, nem kevésbé ironikus Nádast is citálhatnánk.
…Látja, hogy mások egész nap mást nem tesznek, mint egymást gyűlölik, hiányolják, kívánják, imádják, birtokolják, ő viszont senkit nem kíván, neki nem hiányzik senki, nagyon jól megvan önmagával, így aztán nincsen kit kínoznia és gyűlölnie. Gyümölcsöző állapot, elfogulatlanul szemlélheti, hogy mit művelnek egymással ezek az egymásnak és önmaguknak kiszolgáltatott szerencsétlenek. (Párhuzamos történetek)
