Petőfi Sándor: A helység kalapácsa – Nemzeti Színház
Leginkább karneváli forgatag lett A helység kalapácsából Vidnyánszky Attila rendezésében a Nemzeti Színházban. Tobzódik a tömeg, ide-oda „hömpölyög”, ki-kivillan belőle valaki, majd „visszaolvad” az emberfolyamba.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Petőfi víg kedélyű eposzparódiáját, költői szóáradatát, diákosan eleven csínytevését leginkább vaskos vásári játékként szokták előadni, tenyeres-talpas figurákkal, akár a közönséget is bevonva a játékba, rögtönzéseket is bevetve a hatás fokozása érdekében. A pécsi családi bábszínház, a Márkus Színház előadását többször is megcsodáltam, nem volt nehéz „belebotlanom”, hiszen csaknem hatszázszor adta a remek színészházaspáros, Pilári Gábor és Vajda Zsuzsa. Jól szervezett színházi őrület, amit csinálnak, fancsali ábrázatú, önmagukban mókás, elrajzolt képű bábfigurákkal, akikkel teljes életnagyságukban ők is interakcióba lépnek, de a játékot körülálló publikumot is igencsak beleviszik a csínybe, akár még kocsmai törzsközönséggé is kinevezve, de lehet, hogy csak egy oszlop megtartására biztatják. Élettel teli, kicsattanó kedvű, fantáziadús nagy „dili” ez, amit ugyanúgy számtalanszor meg lehet nézni, és mindig élvezetes, mint amikor Kemény Henrik játszott Vitéz Lászlót.
A rendkívüli bábművészt, Hang Gábort, akinek mindössze 36 év adatott meg, úgy láttam évtizedekkel ezelőtt, a nyírbátori Szárnyas Sárkány Fesztiválon A helység kalapácsát játszani, hogy már tudta, a gyilkos kór miatt nem sok van neki hátra. Alaposan megnevettetett minket, de fölerősödtek a tragikus felhangok. Érezhetővé vált, hogy például egy kiadós kocsmai verekedés, egy alkoholgőzös féltékenykedés, nem csupán mulattató csetepaté, hanem akár vérre megy, ahogy az is életveszélyt rejthet magában, ha valaki a templomtoronyból a harangkötélen iparkodik a földre ereszkedni. A szintén vérbő komédiázásba mélabú is vegyült. Beletörődés abba, hogy veszélyesen viharos az élet, és gyors iramban jöhet a halál.
Ilyen értelemben közel állt Vidnyánszky előadásához, aminek alaphangulatától nem idegen az elmerengő mélabú. Mintha Petőfi ott lett volna őshonos, időnként kárpátaljai filmfelvételeket vetíttet a háttérbe, szomorkás fekete-fehérben, óhatatlanul azt az asszociációt keltve, hogy a szülőföldje most háborús terület. Békés tájakat látunk pedig csak leginkább. Szépséges falvakat, hívogató dimbeket-dombokat. De most sajnos borzadályos asszociációk is beugranak a festői képsorokról, és ezek éles ellentétbe kerülnek a színpadi komédiázással.
Az előadás eleje nagyobb felszabadultságot ígér. Megjelenik előttünk maga Petőfi, az általam látott előadáson Séra Dániel, aki ifj. Vidnyánszky Attilával felváltva játssza a szerepet. Feleleveníti az alkotás, az írás gyötrő kínját, szépségét, idéz az Úti levelek Kárpátaljáról szóló részeiből, lényegében ő regéli el a történetet, ami aztán telivéren megelevenedik, de úgy, hogy belevegyül a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház helyzete, hiszen a társulat tagjai a részesei a Gyulai Várszínházzal közösen létrehozott produkciónak. Nem véletlen, hogy a színészek, akik a háború miatt kénytelenek távol lenni a hazájuktól, jókora bőröndöket cipelnek magukkal, vagy éppen azokon ülnek, mintha ezek lennének az ideiglenes otthonaik.
Petőfi hőskölteménynek nevezte a művét, amit később inkább a dagályosság, a túltolt nemzetieskedés paródiájaként fogott fel az utókor, de most Vidnyánszky megint hangsúlyozza a hősköltemény jelleget is. Fennköltséget visz a produkcióba, mutatósan látványos tömegjeleneteket komponál a Kaszás Attila Terem kis színpadára. Ahogy gyakran szokta, erőteljes zenei aláfestést használ, ezúttal akár magasztosan ünnepélyes tónusút is. Ez a hangvétel időnként elnyomja a humort. El-elkomorodik az előadás. Búskomorra vált, hogy aztán „visszatornázza” magát vígabb hangulatúvá.
A Szabó Imre által alakított bővérű címszereplő, azaz Fejenagy a helyi kovács, akit a helység kalapácsának neveznek, Szemérmetes Erzsók kocsmatulajdonos, Gál Natália által adott túlérett bájai, a bőrébe nemigen férő lágyszívű kántor (Sőtér István), vagy éppen Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi (Jakab Tamás), jó kis kalamajkát okoznak, a társaikkal együtt. Cséke Adrienn, Mónus Dóra, Szilvási Szilárd, Ferenci Attila, Fornosi D. Júlia, Polyák Anita, Orosz Ibolya, Orosz Melinda, Vass Magdolna a többi szerepben, egyaránt beleadnak a produkcióba apait-anyait az ifj. Vidnyánszky által tervezett látványvilágban, ami egyaránt idézi Petőfi korát és a miénket. Ez az előadás nem a nagy alakításokról szól, hanem közösségi teljesítmény, azt beszéli el, hogy milyen a csapat tagjainak, és velük együtt nyilván sokaknak, a közérzete. Nyilvánvaló, hogy gyógyírként is iparkodnak használni a maguk számára a színházcsinálást, minden körülmények között hitet tesznek mellette.
Igyekeznek kijátszani magukból a borzalmakat.
A Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciója
