Gorkij a Nemzetiben
Őrült lelkek rohangálnak intézeti egyenruhában, főkötőben, piszkosfehér vászongúnyában a hóval (?), fehér homokkal (?) borított, égig nyúló színpadon.
Fotók: Gordon Eszter
Nem lent, hanem fent, nem sötét, hanem világos, nem fekete, hanem fehér. Mi az?
Ember nem gondolna Gorkij minden ízében sötét tónusú darabjára, az Éjjeli menedékhelyre. Pedig az.
A Kamra a charentoni elmegyógyintézet helyett robogó metrókocsiba helyezi Peter Weiss kultikus darabját, a Marat/Sade-ot, a Nemzetiben a Marat/Sade jelmezeiben adják Gorkij Éjjeli menedékhelyét. Őrült lelkek rohangálnak intézeti egyenruhában, főkötőben, piszkosfehér vászongúnyában a hóval (?) fehér homokkal (?) borított, égig nyúló színpadon. Folyamatosan ütik-verik egymást. Ha nem egymást, akkor azokat az ember nagyságú, feketébe öltöztetett, utcai ruhás bábokat, melyeket ide-oda cipelve keltenek életre.
Mindenkinek van saját bábuja. (Kivéve a jóságos öregembert, de róla majd később.) Kik ezek a bábok? Milyen jelentést hordoznak? Netán a kép, amit a létezés őrületében e megnyomorított lelkek a külvilágnak mutatnak? A nyilvános énjük? Maszk a társadalomnak? Ki tudja? A darabot rendező Viktor Rizsakov a megfejtést a nézőre bízza.
Lehet gondolkodni…
Az agresszió a legfontosabb eleme az előadásnak. Mindenki ver mindenkit. Nővér a húgát, férj a feleségét. Ez benne van a gorkiji szövegben, amelytől az orosz rendező, legalábbis ami a látványt illeti, oly grandiózusan elrugaszkodik.
Vizionárius színház. Szereti a tőlünk keletre eső, teszem hozzá, lehengerlő erejű produkciókat létrehozó, nagy hagyományú színházkultúra.
Érdekes, hogy ehhez a vízióhoz Rizsakov nem a Weiss-darabot találta meg. Ahogy az ápoltak önnön bábjaikkal eljátsszák a forradalomba fáradt Marat meggyilkolását…
De nem azt játsszák. Gorkijt játszanak.
Azt is csak mellesleg. Sokkal inkább egy életre kelő, ide-oda mozgó képzőművészeti alkotást látunk, vetített háttérrel, csoportképekre hangolva.
Gorkij is megszólal, persze. Átérzéssel. Elidegenítve. Átérzéssel elidegenítve.
A színész, aki mondja, a vízió része. A felismerhetetlenségig fehérre festve.
Szétszalad, összefut, geometrikus alakzatot alkot. Az összemosódó figurák legelsősorban a látványt szolgálják, alig marad eszköz az érzelemkeltésre… A szöveg idézőjelben, hidegen kopognak a mondatok (fordító: Kozma András), mintha színházat látnánk a színházban. Valakik eljátsszák, hogy eljátszanak valamit. (Őrület, mért nem a Marat/Sade-ot??) A szó mintha mellékes lenne. Elpárolog, szertefoszlik a térben. Gorkijnak a szelleme van jelen. Na, jó, a szellemisége.
A lényeg a pofon.
Innen is, onnan is leesik egy-egy. Napi praxis. Sutty, már meg is stockolták az ember formájú bábfigurát vagy az élők egymást. S aki kapja, hagyja. Tényleg ennyire megszokták? – kérdi értetlenkedve elszabadult világunk láttán a rendező, mintha magyarázatra szorulna, miért
Törőcsik Mari, Pál András Video-látványtervező: Vlagyimir Guszev
Törőcsik Mari
Pál András, Törőcsik Mari
Tompos Kátya
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
tűri az ember a mindennapok magalázásait, ha valamiképpen föl is lázadhatna ellene.
A férfi főszerepet Törőcsik Mari játssza.
Luka, az öregember jön és mesél nekik. Mintha a kizökkent drámai időben mindenki arra várna, hogy megérkezzen. Történeteket mesél a jóságról. Ha valaki nem tett jót valakivel, akkor rosszat tett vele… Mondja az árváknak, a betegséggel sújtottaknak, a hülyére pofozott nyomorgóknak, e földi lét szomorú haldoklóinak. Morzsányi szépséget keres a fölfuvalkodott, cinikus valóságban. És ők hallgatják. Részesei a kultikus aktusnak. Egyik oldalon a történet, másik oldalon a közönsége. Íme a színház…
Rizsakov otthonosan mozog nálunk. Briliáns magyarországi rendezéseivel, köztük a Nemzeti Színházban mindmáig játszott Fodrásznővel helyet talált a magyar színházi világban. Most gondolt egyet, és bizarrnak tűnő kísérletbe vonta a kézzelfoghatóbb színházhoz szokott magyar közönséget. Teszem hozzá, a nézők a Nemzetinek szóló áhítattal vesznek részt benne.
Ráadás.
Szolnce… Szolnce… Szolnce… Éneklik ráadásnak a történet szereplői mágikus körben egymáshoz bújva, miután megszakították az előadás végén felhangzó tapsot. Kitartóan éneklik, egészen addig, míg végül eloszlik a rájuk telepedett sötétség és újra kisüt a Nap…
Mit lehet ehhez hozzátenni.
Szolnce.
