Őrült lelkek

|

Gorkij a Nemzetiben

Őrült lelkek rohangálnak intézeti egyenruhában, főkötőben, piszkosfehér vászongúnyában a hóval (?) fehér homokkal (?) borított, égig nyúló színpadon.

Nem lent, hanem fent, nem sötét, hanem világos, nem fekete, hanem fehér. Mi az?

Ember nem gondolna Gorkij minden ízében sötét tónusú darabjára, az Éjjeli menedékhelyre. Pedig az.

A Kamra a charentoni elmegyógyintézet helyett robogó metrókocsiba helyezi Peter Weiss kultikus darabját, a Marat/Sade-ot, a Nemzetiben a Marat/Sade jelmezeiben adják Gorkij Éjjeli menedékhelyét. Őrült lelkek rohangálnak intézeti egyenruhában, főkötőben, piszkosfehér vászongúnyában a hóval (?) fehér homokkal (?) borított, égig nyúló színpadon. Folyamatosan ütik-verik egymást. Ha nem egymást, akkor azokat az embernagyságú, feketébe öltöztetett, utcai ruhás bábokat, melyeket ide-oda cipelve keltenek életre.

Mindenkinek van saját bábuja. (Kivéve a jóságos öregembert, de róla majd később.) Kik ezek a bábok? Milyen jelentést hordoznak? Netán a kép, amit a létezés őrületében e megnyomorított lelkek a külvilágnak mutatnak? A nyilvános énjük? Maszk a társadalomnak? Ki tudja? A darabot rendező Viktor Rizsakov a megfejtést a nézőre bízza.

Lehet gondolkodni…

Az agresszió a legfontosabb eleme az előadásnak. Mindenki ver mindenkit. Nővér a húgát, férj a feleségét. Ez benne van a gorkiji szövegben, amelytől az orosz rendező, legalábbis ami a látványt illeti, oly grandiózusan elrugaszkodik.

Vizionárius színház. Szereti a tőlünk keletre eső, teszem hozzá, lehengerlő erejű produkciókat létrehozó, nagy hagyományú színházkultúra.

Érdekes, hogy ehhez a vízióhoz Rizsakov nem a Weiss-darabot találta meg. Ahogy az ápoltak önnön bábjaikkal eljátsszák a forradalomba fáradt Marat meggyilkolását…

De nem azt játsszák. Gorkijt játszanak.

Azt is csak mellesleg. Sokkal inkább egy életre kelő, ide-oda mozgó képzőművészeti alkotást látunk, vetített háttérrel, csoportképekre hangolva.

Gorkij is megszólal, persze. Átérzéssel. Elidegenítve. Átérzéssel elidegenítve.

A színész, aki mondja, a vízió része. A felismerhetetlenségig fehérre festve.

Szétszalad, összefut, geometrikus alakzatot alkot. Az összemosódó figurák legelsősorban a látványt szolgálják, alig marad eszköz az érzelemkeltésre… A szöveg idézőjelben, hidegen kopognak a mondatok (fordító: Kozma András), mintha színházat látnánk a színházban. Valakik eljátsszák, hogy eljátszanak valamit. (Őrület, mért nem a Marat/Sade-ot??) A szó mintha mellékes lenne. Elpárolog, szertefoszlik a térben. Gorkijnak a szelleme van jelen. Na, jó, a szellemisége.

A lényeg a pofon.

Innen is, onnan is leesik egy-egy. Napi praxis. Sutty, már meg is stockolták az emberformájú bábfigurát vagy az élők egymást. S aki kapja, hagyja. Tényleg ennyire megszokták? – kérdi értetlenkedve elszabadult világunk láttán a rendező, mintha magyarázatra szorulna, miért

Fotó: Gordon Eszter

Fotók: Gordon Eszter                                                        Jelenet az előadásból

Fotó: Gordon Eszter

Törőcsik Mari, Pál András   Video-látványtervező: Vlagyimir Guszev

Fotó: Gordon Eszter

Törőcsik Mari

Fotó: Gordon Eszter

Pál András, Törőcsik Mari

Fotó: Gordon Eszter

Tompos Kátya

Fotó: Gordon Eszter

Jelenet az előadásból

Fotó: Gordon Eszter

Jelenet az előadásból

tűri az ember a mindennapok magalázásait, ha valamiképpen föl is lázadhatna ellene.

A férfi főszerepet Törőcsik Mari játssza.

Luka, az öregember jön és mesél nekik. Mintha a kizökkent drámai időben mindenki arra várna, hogy megérkezzen. Történeteket mesél a jóságról. Ha valaki nem tett jót valakivel, akkor rosszat tett vele… Mondja az árváknak, a betegséggel sújtottaknak, a hülyére pofozott nyomorgóknak, e földi lét szomorú haldoklóinak. Morzsányi szépséget keres a fölfuvalkodott, cinikus valóságban. És ők hallgatják. Részesei a kultikus aktusnak. Egyik oldalon a történet, másik oldalon a közönsége. Íme a színház…

Rizsakov otthonosan mozog nálunk. Briliáns magyarországi rendezéseivel, köztük a Nemzeti Színházban mindmáig játszott Fodrásznővel helyet talált a magyar színházi világban. Most gondolt egyet, és bizarrnak tűnő kísérletbe vonta a kézzelfoghatóbb színházhoz szokott magyar közönséget. Teszem hozzá, a nézők a Nemzetinek szóló áhítattal vesznek részt benne.

Ráadás.

Szolnce… Szolnce… Szolnce… Éneklik ráadásnak a történet szereplői mágikus körben egymáshoz bújva, miután megszakították az előadás végén felhangzó tapsot. Kitartóan éneklik, egészen addig, míg végül eloszlik a rájuk telepedett sötétség és újra kisüt a Nap…

Mit lehet ehhez hozzátenni.

Szolnce.

CÍMKÉK: