Nick Payne: Inkognitó – Pesti Színház
Egy patológus ellopta Albert Einstein agyát a boncasztalról 1955-ben, hazafurikázta a kocsija csomagtartójában, hajszálvékonyan felszeletelte, tartósította, évekig vizsgálta, abban bízott, rájön, mitől zseni a zseni. Ez az alaptörténete a Pesti Színházban bemutatott Inkognitó című előadásnak.
Nagy Ervin és Kovács Patrícia
Nagy Ervin, Thomas Harvey patológusként kissé zavarodottan érkezik haza. Hebeg-habog. A Kovács Patrícia által játszott felesége kapásból észreveszi, hogy valami nincs rendben, tudakolja mi a baj, és amikor némi ötölés-hatolás után kiderül, hogy Einstein elcsórt agya a kocsi csomagtartójában tanyázik, hatalmas patáliát rendez. Benne van ebben a szituáció abszurditása is, az elképedés, hogyan lehet ilyet tenni, meg a félelem, hogy mi lesz ebből, de azért ez családi perpatvar is, amiből látszik, hogy házon belül a nő viszi a prímet. Van hajlama a hisztériára, a férfinek pedig a rezignált nyugalomra, a feszültséggel teli, csendes letargiára. A két kiváló színész egyszerre játszik abszurdot, és nagyon is reális családi veszekedést. Az illegális agyeltulajdonítás egykor tényleg megtörtént, a kórboncnok nem bírta volna ki, hogy csak úgy simán, mint bárki másét, elhamvasztották volna a világ egyik legnagyobb tudósának az agyát. Úgy gondolta, elképesztő lehetőség a beható vizsgálata, hogy rájöhet arra, min múlik a zsenialitás. Annyira megszállottan kutatta a témát, hogy lényegében a betege lett, kóros szenvedélyévé vált, azt remélte hatalmas felfedezésre tesz szert. Mindent egy lapra tett fel, és veszített. Végül nem jött rá semmi különösre, nem publikált ez ügyben semmi épkézláb dolgot, elvesztette a szakmai reputációját, a magánélete is tönkrement.
A történet valóban drámáért kiált, ezt meglehetősen jól vette észre Nick Payne, kortárs angol szerző. De ennyi nem volt neki elég, ahogy az sem, hogy fikciós magánéleti momentumokkal gazdagon fűszerezi a történteket. Más cselekményszálakat is hozzászőtt. Leghangsúlyosabban a szintén élt Henry Maisonét, aki egy műtét miatt elveszítette az emlékezetét, és eléggé reménytelenül próbálják az akkoriban új tudomány, a neuropszichológia tanai szerint gyógyítani. Tulajdonképpen ebben az esetben szintén az agyról is szó van, arról, hogy hol az emlékezet központja, meg arról mik vagyunk emlékezet nélkül? Egyáltalán, mire akarunk, mire tudunk emlékezni, mit szeretnénk elfelejteni, vagy akár mit toldunk hozzá az általunk észlelt világhoz ahhoz, ha az emlékezetünkkel kiszínezzük, torzítjuk?
Fotók: Gordon Eszter
Érzékenyen adja Horváth Szabolcs Maisont és Márkus Luca a társát. Újra és újra jönnek a Nagy által alakított pszichiáterhez. Maison ismét és ismét tanácstalanul néz körbe, nem emlékszik rá, hogy járt már itt, nem emlékszik a lélekgyógyászra sem, sőt rendszeresen megkérdezi a feleségét, hogy hol volt eddig, azt is közli vele, hogy de örül, hogy megint látja. Együtt jöttek pedig. A nőn látszik a szeretetteljes aggódás. Ilyen állapotban is képes szerelmesen nézni a beteg férfira, ahogy ő is rá, csak aztán pillanatok alatt azt is elfelejti, hogy itt van, és ismét tudakolja, hol volt eddig?
Némiképp dermesztő, de meghatóan szép is ez, sőt még szelíd, finom humor is átszövi ezeket a jeleneteket, melyek igen hasonló módon, vissza-visszatérnek az előadásban. Az is visszatérő mozzanat, hogy mindig megkérik Maisont, zongorázzon kicsit, ő menetrendszerűen szabódik, hogy már nem tudja hogyan kell, majd csak odaül a hangszerhez. Leüt néhány taktust, ilyenkor a kudarctól való félelem és a pillanatnyi öröm, hogy zenélhet, egyszerre sugárzik át az arcán. Olykor rögtön disszonáns, ami megszólal, egy totálisan összezavarodott ember lelkének kivetülése, máskor pillanatokra mintha előkúsznának az emlékekből épkézláb dallamok. Összenéz a még váltig szerelmes nő és a doktor, hogy csak van valami reménysugár, aztán újra összeomlik minden, idegesen kalimpálnak az ujjak a billentyűkön, kétségbeesve áll fel a zongorától az emlékezete által kíméletlenül cserben hagyott férfi. Kudarc kudarc hátán, ahogy Harvey életében is. Kettőjük története végül majd összeér, nem illik elárulni, hogyan. A négy színész körülbelül húsz szerepet játszik. Gyakran csak néhány elemet változtatnak a Siárku Anett által tervezett öltözékükön, más-más hanghordozást, gesztusrendszert vesznek fel, és előttünk áll megint egy új karakter.
Ez gyakran inkább csak felskiccelése a figurának, nincs is feltétlen többre szükség, mert Payne nem ás különösebben mélyre. Fel-felvillant problémákat, gondolatfoszlányokat, majd odébb „sasszézik”, belekezd másba, behoz egy új szereplőt, és akár rövidtávon ejti. Ez persze jutalomjáték a színészeknek, de ez sem teljesen egyértelmű, mert alaposan megizzasztja őket, igencsak kemény meló amit csinálnak. A közönség is olykor kapkodja a fejét, hogy most ki jött be, mit is akar, az ugyancsak Siárku által kieszelt, kirakós kockaként a szereplők által könnyen változtatható díszletelemek között? Vagy netán nem is akar semmi különöset, csak egy jó színfolt, egy figurában megtestesülő geg az előadásban?
Szőcs Artur rendező is „belepistulhatott”, mire ebben az ide-odaindázó szövegben és a karakterek halmazában rendet vágott, és igyekezett eldönteni, hogy könnyed, akár bohózati mozzanatokkal tarkított sikerprodukciót csináljon, vagy azért időnként küldje padlóra a nézőket, hogy nagyvonalúan felemelhesse, vagy netán akár kétségek közt ott is hagyhassa őket, de az utóbbi megoldással erősen kockáztatva a sikerszériát. Talán nem is sikerült ezt igazán eldönteni, ahogy valószínűleg a szerzőnek sem. Érdekes, akár húsba vágó kérdéseket vet fel a produkció, de nem váj húsunkba, nem okoz igazán fájdalmat. Jó színészek, jó formájukat futva, valamennyire el-elgondolkoztatva, kellemes estét szereznek a közönségnek, miközben azért érzékeltetik, hogy a világ nem különösebben kellemes.
