Moritz Rinke: Vineta Köztársaság / Weöres Sándor Színház, Szombathely
Mérnökökből, menedzserekből, politikusból álló szupercsapat száll meg egy romos villát, ahol lehetőségük van az emberiség következő nagy dobásának megtervezésére: a Vineta Köztársaságra.
Moritz Rinke Vineta Köztársasága semmilyen értelemben sem könnyű darab: nehéz eljátszani, kihívás értelmezni, de abszurd humora és szívszorító emberképe miatt mindenképpen megéri a rászánt időt.
A Weöres Sándor Színház kamaraterme Márkus Emília nevét viseli, megszokhattuk, hogy rendszeresen kísérletező kedvű rendezők és színdarabok szállják meg; kiváló példa erre a közelmúltból A mi osztályunk Lukáts Andor rendezésében, de ebbe a sorba illik bele a Réthly Attila által színpadra állított Vineta Köztársaság is, amelyet február 24-én mutattak be a szombathelyi színházban.
Honnan hová?
A kortárs dráma felütése izgalmas, ráadásul a későbbi kimenetelre alig ad utalást: mérnökökből, projektmenedzserekből, szállítmányozási szakemberekből, hajóskapitányból, politikusból álló szupercsapat száll meg egy romos villát, ahol lehetőségük van az emberiség következő nagy dobásának megtervezésére, ez a címadó Vineta Köztársaság.
A alapkoncepció az Új Atlantisz nevet is viselhetné. A minden igényt kielégítő high-tech városnak egy ötven négyzetkilométeres szigeten kéne felépülnie, a munkálatok azonban súlyos késést szenvednek, ugyanis Leonhard projektvezető (Trokán Péter) konfliktusok lavináját indítja el, amikor új építészmérnököt hív meg a finisben járó csapatba. Sebastian (Balogh János) érkezése csak az első olyan felesleges és tudatos feszültségprovokálás Leonhard részéről, ami kialakítja balsejtelmünket.
A darab történéseinek pontos ismertetése nem szükséges, fontos azonban tudni, hogy az egész játékidőt átitatja a balladai homály: nagyon kevés közvetlen információ áll rendelkezésünkre, és egyáltalán nem biztos, hogy a közvetettekre alapozva jó következtetésekre jutunk. Ez a köd továbbgondolkodásra készteti a nézőt, muszáj a színészek finom játékára és az átgondolt dramaturgiára hagyatkoznia; a színpadképpel párhuzamosan épül le a megszokott komfortérzet is.
Az első felvonás tetőpontja a közös léggitározás, ahol az önmagukat végletekig komolyan vevő szakemberek utálkozva, de mély és perverz élvezettel töltekezve tombolnak karaoke zenére. Ez az a pont, amikor félelmeink realizálódnak; akármennyire is nevetségesen abszurd az, amit látunk, tudjuk, hogy démonok állnak mögötte. Leonhard irányít, manipulál, aláz; kisded játékai szöges ellentétben állnak karakteres megjelenésével, de valódi kontrollal mégsem bír az események fölött.
Emberkísérlet
Nyilvánvaló, hogy Leonhard nem jár egyenes úton. A második felvonás közepén thrillerekben (lásd: Viharsziget) megszokott bomba robban és elsöpri a realitás utolsó darabkáit. A csapat tagjai egymás után omlanak össze, pedig az egész hazugsághálót egyikük sem látja át; inkább érzik, mint tudják, hogy a Vineta-küldetés útközben egy rémálom-projektté vált.
Álma és története pedig minden szereplőnek volt, ráadásul Vineta érdekében tett erőfeszítéseik sorsközösséget teremtettek közöttük. Mertz Tibor karaktere, Johann Behrens jellemzően unszimpatikus politikus, de elhatalmasodó őrülete igazán szívszorító; Mertz szemei félelmetes fénnyel izzanak fel, nem tudjuk állni tekintetét. Legnagyobb sajnálatunkat azonban mégsem ő, hanem az Orosz Róbert által életre keltett Hans Montag érdemli ki. Ő az a jó ember, akivel a legrosszabb dolgok történtek meg. A két nevesített példa csak a jéghegy csúcsa, nincs olyan szereplő, akinek ne lenne valódi története. A többi színész, színésznő alakítása is magáért beszél, apró kincseket találunk. Az általam vallott értelmezés ezekhez az egyéni sorstörténetekhez kapcsolódik: honnan veszik egyesek a bátorságot, hogy önkényesen, a felsőbb jóra hivatkozva megváltoztassák társaik életét?
A kéretlen „segítség” katasztrófához vezet; egészen új ábrázolását láthatjuk a félreértelmezett segítő szándék és küldetéstudat kettőségének. Hiába hat nagy formátumú, társadalomépítő vállalkozásnak a Vineta-projekt, ettől messzire kanyarodik, kizárólag személyközi problémákkal foglalkozik az előadás. Az embertársainkkal szembeni alázat hiánya, Leonhard jó szándéka ide vagy oda, még sosem volt ennyire látványos és pusztító.
Bár a darab egyes elemei kiforratlannak hathatnak, a többi erény semmisé teszi ezeket a momentumokat. A humor abszurd, a végig domináns erő marad, de a cél felé haladva a nevetés hangszíne sokat változik; nem válik azonban kizárólag önmagáért létező abszurd drámává.
A tetőponton a „Vineta-érzés” forráspontig fokozódik. Szívünk szerint egyszerre nevetnénk és sírnánk, de igazán okunk egyikre sincsen. A darab erős ingerekhez nyúl, de okosan vigyáz rá, hogy ne rúgja fel az alapvető kereteket. Nem a nyílt színi botránkozás, hanem a hazafelé cipelt felszunnyadó értelmezésekre építkezik, ezekből pedig akad bőven.