Csillogó üvegcipő

Molnár Ferenc: Az üvegcipő / Vígszínház

Dugig a nézőtér, hullámzik a hatalmas tömeg, kacarásznak a jobbnál jobb poénokon, élvezik a színészek brillírozását meg Molnár zsenialitását, az összeszokott Mohácsi-csapat pedig hozza, amit kell. Száz év után diadalmasan tér vissza a szerző a Vígszínházba; hja, benne még volt némi szív.

Stohl András és Kovács Patrícia

Hanem azért be kéne árazni a címbeli jelzőt, töprengek a billentyűk fölött, ahogy Sipos is beárazza az esküvői botrányt, mikor a szerelmes cselédleányka megkérdi:

Nagy gyalázat volt?
Hát olyan közepes gyalázat.

Hm, a közepes csillogás is csillogás, becsülni kell azt, kérem, nem adják ingyen ma sem, és nem is gyakori a színházakban.

Időnként elszáll az előadás, néha meg picinyt alábbhanyatlik, de minden Molnár-fan tudja, hogy a harmadik felvonás a rendőrségi jelenettel le szokott ülni valamicskét, ha már egyszer így írta meg száz éve Molnár. Ámde ebben a részben is felszikráznak pillanatok, mondjuk, mikor a snájdig Császár úr beviharzik, s elkezdi nyelvtörő, rohanós monológját, „hát most ez hogy, és önök itt, és hát hogy van ez, és épp önök, de hát hogy van ez”, nem pontos az idézet, sejthetik; tán még azt is hozzágondolja a fess ifjú, hogy na ugye. És a monológ Molnárból rugaszkodik el, de már mindenestől jelenkori, és mégis, egészen az utolsó jancsiszögig, Molnár. És a jogutódok már csak hümmöghetnek, mert a hetven év az hetven év, még Molnárnál is.

Kitűnő a szereposztás, mondhatni, optimális, Stohl András játssza a smirglimodorú, pokróc, morc, kérges szívű, magának való, néha egészen undok Sipost. Lassan indul olvadásnak, mint a kővé dermedt jégtömb, eleinte nem is érti (vagy csak úgy tesz), hogy mit repked körülötte ez a serdülő, lelkes (rokon) leányka, aki mindig nyitva felejti az ajtót. Közös rituáléjuk eleme az ajtó, de van más is; ám ha már így áll Molnárnál, és jól áll, nincs mit változtatni rajta.

Adélt Kovács Patrícia adja; sietek előrebocsátani, nem a szokásosan abszolvált, némiképp viseltes, másodvirágzásos úriasszony szteppel a színen, hanem egy érett nőiségében tündöklő, ízig-vérig modern, csipetnyit hisztis érzéki szépasszony, aki rutinból iskoláz le minden konkurenst, viruló széplányt, rányomuló férfit, fiatalkákat, deresedőket, nagyjából bárkit, aki arra jár. Papírforma szerint Sipos műbútorasztalos úr a stabil kedvese, de persze Császár Palika az igazi pasija, aki remeg a nőért, nincs is ezen mit csodálkozni; a kapcsolatban persze ő, Adél diktál, ki más, az érett hölgyek már csak ilyenek. Az ifjú szerető újdondász is, lelkes is, szerelmes, akár az ágyú, így hát Adél nagysága érzéki vonzása felülír minden mást; igaz, a koszt, kvártély régóta ingyenbe van a ficsúrnak, és az se mellékes nehéz időkben.

Waskovics Andrea és Stohl András

A tüneményes kiscselédet Waskovics Andrea játssza; hamvas is, üde is, érzékeny is, szexi is, habókos is, csélcsap is, naiv is; de azért megvan a magához való esze, s ha már egyszer úgy áll a dolog, hogy ő bizony beleszerelmesedett az élemedett korú, szőrösszívű emberébe, az édes mérgesbe, márpedig láthatólag ez a helyzet, akkor ottan kő kövön nem marad.

Császár Palit a fiatal Medveczky Balázs adja, hajlékonyan, elegánsan, karizmatikusan; simulékony alkatú amorózót, tanulékony szeretőt hoz színre, s ha kell, rendelkezésre áll, mindig, amikor csak kell, hibátlanul.

Kovács Patrícia és Medveczky Balázs

Hőseink elég sokat játszanak éveik számával, derék asztalosunk a játék adott pontján csak kiböki az 56-ot, Adélról és Irmáról is elhangzik ez, az, és ha jól emlékszem, az Örkény Üvegcipőjében is egyértelmű volt anno Adél nagysád 42-je. Mindez nem feltétlen tartozik az előadás fundamentumához, ám a kíváncsi pesti nép szereti precízen számontartani az ő kedves sztárjainak ilyen-olyan relációit.

A szöveggondozás gondos, mintaszerű (Mohácsi István és a rendező, Mohácsi János), apró csippentések, betoldások történnek mindössze a textusba, a sziporkás, zuhogó Mohácsiádák ezúttal elmaradnak, és minden jótékonyan megmarad Molnár világán belül. Kedvencem a lakodalmi lepkés monológ, amikor is Adél nagysád a tomboló lagzi közepén eltűnik a spájzba egy gyors numerára az ő Palijával, s mikor az újdonsült férj erőteljes dörömbölésére előbukkan, akkor előadja nagymonológját a lepkékről, amelyek csapatostul támadtak szerencsétlen menyasszonyra a befőttesüvegek tájáról, és Kovács Patrícia Adélja felhevülten, dúltan és bravúrosan elrecitálja a megtámadott asszonyka nagyáriáját, miközben zilált toalettjét próbálja feltűnés nélkül rendbehozni.

Fotó: Dömölky Dániel

A látványvilág átgondolt, kidolgozott (Mohácsi András munkája), a nyolcadik kerületi udvarház házai, színei, tárgyai, s a tér, ahol az elvaduló lagzi zajlik, egyszerre korfestő és funkcionális. Remete Krisztina jelmezei (Irma halványkék, gyűröttes ruhácskája, Viola – Virágh Panna – mintás bézs toalettje, a kishuszár mentéje etc.) nem csupán viselőik karakterét fémjelzik, hanem képesek megidézni egy teljes, letűnt világot.

A játékban elég fontos szerepet kap a rendőrtiszt (Horváth Szabolcs), aki együtt mulatott a násznéppel, aztán az irodán visszavedlik zupás őrmesterré, aki bármit megtehet, mert ez itt a módi, az összetört Adélt, ó, irgalom atyja, ne hagyj el, megüti; időnként elbődül, és ráordít a fogalmazóra, akit, szegényt, most Kovácsnak hívnak, s aki aztán fülét farkát behúzza, kompetenciája pedig odáig terjed, hogy mikor az egyik beidézett hölgy tanú végigrókázza a padlót, becsattog a vizesvödörrel, és dühödten odacsapja a felmosórongyot.

Radnay Csilla, Telekes Péter és Csapó Attila

A zsöllyében mellettem egy decens hölgy, látom, elégedetlen a látottakkal, valószínűleg nem efféle rendezés az ideálja. Mikor felcihelődöm, megkérdi, vajon mit szólna mindehhez Molnár Ferenc ott, az égi kávéházban. Nem mondhatok mást, csak azt, amit gondolok, azazhogy feltehetőleg örülne.

A szünetben hosszú sor kanyarog a büfénél, egy kedves színházbarát fürgébbnek bizonyul nálam, becsöngetés előtt sikerül még vételeznünk egy pohár pezsgőt; tőle nem idegen Molnár romantikája, s a rendezés sem; szociológiai mintavételnek ennyi most elég is.

Néhány motívumot idéznék csak a roppantul szórakoztató előadásból. A Lilikét folyton a nyakában cipelő Irma felrakja meztelen lábát Sipos úr étkezőasztalára, valahogy úgy, mint Margot Robbie kisasszony a rózsaszín Barbie-filmben, de nem kollektív sikítás jön utána, hanem Adél nagysága viharzik be, s mindjárt nekiesik a lánynak, hogy miért mutogatja itt a lábát, ahelyett, hogy serényen végezné a cselédmunkát.

Az esküvői kép

A hosszú, viharos lagzi után az elcsigázott kiscseléd lefürdik az udvari hordóban, alig egy szál vizes cuccban mászik elő, és végignyúlik, elnyúlik, elterül a földön, sok volt neki az egész napi hajcihő; ez szép, sőt nagyon szép.

És mikor Sipos elmondja a klasszikus molnári bonmot-t, hogy mi iparosok befelé nedvesedünk, a kaján Keczeli Ilona, a mesterség hivatásosa alig észrevehetően helyesel, ha valaki, ő már csak tudja; s mindjárt kap egy vajszínű árnyalatot a százéves mondat.

Sokféle ínyencség élteti a Mohácsi János rendezte előadást, nüanszok, finom arányok a zenék adagolásában (Kovács Márton és a zenekar), a féktelen táncokban, a hosszú csókokban is, mondjuk Lajos és Irma között, az esküvő közepén, a végre elkelt leányzó drága mamája (Vlahovics Edit) meg csak nézi őket, dermedten. És persze színészi truvájok sora is jön, ahogy, mondjuk, többször összecsap a rámenős Adél és a trónkövetelő kiscseléd, de Irma nem hagyja magát, felesel, rendre pimaszul visszavág a főnökasszonynak; lássuk, uramisten, mire megyünk ketten, egymásnak feszül a két szépség, megáll a kés a levegőben.

Stohl András, Kovács Patrícia, Vlahovics Edit, Medveczky Balázs, Balázsovits Edit, Kopek Janka, Telekes Péter

S aztán a karakterszereplők végtelen sora: az öntudatos, büszke Roticsné (Balázsovits Edit), az empatikus Viola (Virágh Panna), az érzelmes, dörzsölt Keczeli Ilona (Radnay Csilla), a hibátlan modorú, lakonikus rendőrtanácsos (Fesztbaum Béla), a megértő, humoros atya (Zoltán Áron), az elázott Stetner úr (Telekes Péter) és társaik.

Az első részt Kovács Patrícia Adélja uralja; érett, reflektált színészettel, hisztis vehemenciával, de játékossággal is. Mikor halkan ultimátumot ad Lajosnak, hát azt nem teszi ki az ablakba a derék műbútorasztalos; sistergős szcénák pattognak, szikrázik a levegő.

Stohl aprólékosan, minuciózusan építi föl Sipos figurájának lassú átváltozását; a rigorózusságot, az érzelmi zártságot, a darabosságot is, a megtört, macsó férfi megrendültségét is, ahogy a körülmények szorításában lassan beletörődik felismert sorsába: pompás alakítás.

Waskovics Irmájáról talán elég annyit mondani, hogy jó látni igazi érzelmeket, könnyed eleganciát, szenvedélyt, a tehetség sziporkáit.