Molnár Ferenc: A doktor úr / Vígszínház
Molnár száz év után is lerántja a leplet. Arról a súlyosan mai, érzéketlenségbe fúló, zagyva világról, amelyben a fogcsikorgatóan összecsiszolódó múlt és jelen kortalan figurái nem látnak a saját orrukon (érdekeiken) túl. S mint ilyen, inkább aggasztóak, mint nevetségesek.
Fesztbaum Béla és Dino Benjamin Fotók: Dömölky Dániel
Az igazság néha bandzsal, tekintetes királyi törvényszék, vagyis nem oda lát, ahová néz.
Doktor Sárkány ügyvédi irodájában, mintegy sormintaként, címer ismétlődik körben a falon. Rajta oroszlán. (Vagy annak látszó állat.) Kettő is. És igaz, ami igaz, Doktor Sárkány valóban címerállatként küzd a tárgyalóteremben. Fáradhatatlan munkálkodása megveszekedett bűnözőket szabadít ki a törvény karmai közül, amiért nem mellesleg vagyont érő, mesés ajándékokat kap cserébe. Nem másért, mint a családja boldogulásért harcol. Saját, csillapíthatatlan narcizmusát is beleértve. Egyszóval korrekt bohózati figura. Akárcsak állandó ügyfele, a kontinuus jelleggel visszaeső, kisstílű betörő. Első látásra Zsótér Sándorhoz nem illik Molnár. Másodikra se. A rendező behabzsolja, szétcincálja, ízekre szedi Molnár Ferenc szövegét, hogy aztán az eredeti formában illessze össze a kimúlt darabjait. Miközben diadalittasan kiszürcsöli belőle a humort is. (Az előadás legnagyobb humorforrása, hogy a piti tolvajt Puzsérnak hívják.)
Ettől még Molnár az Molnár.
Bár nem ugyanaz, mint a régi. Egy szikárabb, vázlatszerűbb Molnár, aki még így is oroszlánként harcol (tudjuk, a címer) a másik oroszlánnal. Megmutatja, hogy nem lehet csak úgy simán lenyomni. Jöhet itt űrkorszaki fényeket álcázó, klasszikusra vett díszlet (Ambrus Mária), saját korukból kiszakadó, posztmodern idézőjelbe tett, színesen hivalkodó jelmezek (Benedek Mari), Puzsér, mint suhanc külsejűre öregedett betörő (Dino Benjamin eh.), meganagy kardjával hadonászó csábító (Szántó Balázs), plusz az egész, dühödten megszelídült utókor. Ő marad az, aki. Molnár száz év után is lerántja a leplet. Arról a súlyosan mai, érzéketlenségbe fúló zagyva világról, amelyben a fogcsikorgatóan összecsiszolódó múlt és jelen kortalan figurái nem látnak a saját orrukon (érdekeiken) túl. S mint ilyen, inkább aggasztóak, mint nevetségesek.
Fesztbaum Béla és Balázsovits Edit
Az előadás formavilága, beleértve a színészi megszólalás kényszerű erőltetettségét is, kikezdi, lebontja, a Molnár Ferenc-i oeuvre simogatóan szelíd lekerekítettségét.
Nem evilági figurák ágálnak evilági habitussal, evilági kuszaságban a színpadon, azt sugallva, hogy körülöttük kiveszett minden idill. Beleértve a molnári idillt is. Ezt közvetíti Balázsovits Edit elvetemülten ostoba Sárkánynéja, aki a maga fájdalmasan jelenkori szétszórtságában olykor még humoros is, vagy Hegyi Barbara Marosinéja, aki értetlenül hezitál az események sodrában, mint a magány és megalázottság szomorú életre kelt, mélységesen szánni való szobra. És nem sok jóval kecsegtet a többi mellékszereplő sem. A főhős, Fesztbaum Béla ügyvédfigurája az egyetlen, aki átjárót kínál a „régi” Molnárhoz. Doktor Sárkány első felvonásbeli, békebeli humorral egybekötött önismereti monológjáért meg is kapja a nyílt színi tapsot, azután elvész a zsótéri forgatag megnyomorított, suta valóságában.
Balázsovits Edit
A közmegegyezés, miszerint Molnár Ferenc írói világába nem igazán kell/szabad/érdemes belenyúlni, megdőlni látszik. Mindenesetre a néző ezúttal nem azt kapja, amire számít. Nem azt és nem úgy, ahogy megszokta. Helyette kényszeredett mosollyal csekkol bele abba a reménytelenül vicces, valóságtól elrugaszkodott világba, ahol menő foglalkozás a profi bűnözés védőjének lenni. Pont. Molnárnál politikát amúgy se keressünk. E helyütt se. Marad nekünk egy Donald Trumpra maszkírozott iskolaigazgató és a vágy folyamatos életben tartása, hogy megértsük, ami a színpadon történik…
Molnár az Molnár
A kanapé előtt oroszlánbőr.
Írja a szerzői utasításban elővigyázatlanul Molnár. Alighanem ez ragadta meg az alkotók fantáziáját „ide nekem az oroszlánt is” alapon. Hatalmas oroszlánfej ágál pálcika emberi testen kezdettől fogva a színpadon. (Mondjuk, in memoriam Szentivánéji álom, az egyik legfelkavaróbb, legköltőibb Zsótér-rendezés…) Az első felvonás alatt csak figyel, gondterhelten az állkapcsát vakargatja, feszeng az írógép mögött, elterül a kanapén. A másodikban már aktívabb. Babrál is a rendőri fogalmazó kardjának bojtjával. Ezt követően azonban megszűnik önálló entitás lenni. Miután eredeti tulajdonosa leveszi magáról, amolyan vándorfej lesz belőle. Aki arra jár, magára ölti. Szerepét, a színpadi műben elfoglalt helyét a primer élményen túl nem könnyű értelmezni. De legalább elfoglaljuk vele magunkat, miközben megszokott világunk épp kifordul a sarkából.
