Molière, Kleist: Amphitryon / SZFE
Molière és Kleist. Egy francia és egy porosz. Neves szerzőink két kézzel markolnak a sok évszázada népszerű témába.
Fotók: Éder Vera
Mert mennyire mulatságosan és drámaian variálható az, amikor a mindenható, a legfőbb úr az igazi szerelmet keresi a jeles, bár halandó hadvezér feleségénél. Megkettőződik tehát Amphitryon, a thébai hadfi és a szolgája, Sosias. Alteregóik nem akárkik: Jupiter és Merkur. Összekeverednek a szerepek és komikus félreértések adódnak. De az előbbieknél jóval több történik. Molière jól eltalált bohózatot írt a témából. Kleist szembesít az életút egyre gyötrelmesebb kérdésével, hogy melyik is az az én, akit a tükör makacsul rejt.
A racionális Molière-nél a szerelem a jól megérdemelt jutalom, bármilyen körülmények között is születik és teljesedik be a vonzalom. Az irracionális Kleist esetében a szerelem csoda, amely azonban szünet nélküli szorongást okoz. Az előbbinél az éjszaka is világos, de legalábbis szürkület. Az utóbbinál az éj áthatolhatatlan és soha nem ér véget. Legalábbis tizenhét órán keresztül biztosan nem.
A bővérű, anekdotázó kedvű Molière a kapcsolatok eldugott zugaiba is bevilágít. Világos és körülhatárolt a vonzalom természetrajza. Az elárvult Kleistnél a lélek homálya uralkodik. Az elbizonytalanodás fokozatai játszanak a szivárvány különböző színeiben, és nemcsak a szerelemben. A francia a komikus dialógusok mestere, a porosz a monológoké. A Színház- és Filmművészeti Egyetem Padlásán látható Amphitryon alapjaiban Kleist történetszövését követi, de főleg az elején jelen van Molière is.
A színészek élnek a rendezés és a darab kínálta lehetőségekkel. Merkur (Rudolf Szonja) felszólítja az Éjt (Kovács Máté), hogy még ne adja át a helyét a nappalnak. Kezdődhet az isteni színjáték.
Jupiter Ertl Zsombor alakításában elsősorban sármos férfi. Ilyen az, ha valaki azt szeretné, hogy azért szeressék végre, amilyen, és nem azért, mert az, aki. Igyekszik lényének az isteni részét hanyagolni, amíg megszerzi magának az asszonyt. Néhol azért intésére megáll az élet, megdermednek a többiek, ő pedig segítséget kérően fordul a készséges Merkur felé. Nehéz Jupiternek ellenállni, amikor minden verbális erejével, komoly logikával azt bizonygatja, hogy minden hasonlóság ellenére ő nem Amphitryon.
A főisten által elcsábított asszony Alkméné. Amphytrion (Bordás Roland) feleségének előbb csak a lábujja látható, ahogy csábítón dugja Jupiter szájába. Meg az elmúlt néhány órában ki tudja hányszor kielégült nő hangját halljuk. Az ernyedtségből ébredező test lappangó ujjongással ünnepli élete éjszakáját. Márkus Luca az asszonyt adja, aki egy őrült éjszakára újra lánnyá lett. Alkméné szerepe a legdrámaibb. A most megtapasztalt önállóságában azt szeretné elérni, hogy ne az legyen a meghatározó, ami vele történik, hanem amit ő akar tenni. Márkus játéka szépen tart a testi-lelki beteljesülés magabiztosságától, az öröknek vélt szerelembe vetett hit megingásán át, a világ megismerhetőségébe vetett meggyőződésének elvesztéséig.
Az előadás legjobb színésze Dino Benjamin az akadályokon valahogy átvergődő kisember szerepében. Sosias, Amphitryon szolgája tragikusan burleszk figura. Nem az athéni Labdakosz ellen sikerrel megvívott csatából tér meg hullafáradtan vánszorogva. A mindenkori háború vesztese ő, vagy jobb esetben túlélője. Sosias esetében a feszes gerinc a régmúlt idők ködébe vész. Sőt, talán még életében nem egyenesedett ki a tartása. Az ismétlődő csapások alatt aztán mindjobban görnyed. Egyre több a sebe. A sérülései nemcsak az összevérzett és lassan deformálódó testé. A keresztül-kasul rakott lábak, a hatalmasra nyílt szemek mulatságosan rémült pillantásai, a kétségbeesetten felhúzott vállak vallanak az elemi tanácstalanságról. Az alakítás erőssége, hogy nemcsak a megalkuvó gyávát, hanem a rettegő porszemet, az embert is látnunk engedi. Sosias végre már nyugalmat, de legalábbis kolbászt szeretne káposztával, de a hatalmasok ismétlődő praktikái ezt nem teszik lehetővé számára.
Darvasi Áron tetszetős, a nézőtér és a színpad közötti határvonalat néhol ügyesen halványító rendezésében Jupiter még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy elrendezze az általa írt és főszerepelt dráma karaktereinek a további sorsát. Egyszerűen eltűnik a sötétben. Felszívódik akár a szamár a ködben. Mi meg itt maradunk az elhatalmasodó kétségeinkkel. Továbbra sem tudni, hogy mi a helyzet az arccal a tükörben. Mintha mi sem történt volna, holott dehogynem. Nagyon is.
